Figyelem! A történet és a karakterek Hiromu Arakawa tulajdonát képezik, a párbeszédek magyar fordítását pedig az Animax tévécsatorna magyar szinkronjából, illetve az MRMA.hu magyar feliratából emeltem át. Kizárólag a történések megfogalmazása tartozik hozzám.
És már megint késtem :D Nagyon sajnálom, de igazság szerint most sem otthonról rakom ki a fejezetet. Szombat reggeltől kezdve vendégségben voltam. Na mindegy is, sikerült géphez jutnom, úgyhogy ki is dobom a részt. Jó szórakozást! :)
9.epizód
Mesterséges érzelmek
1. felvonás
Ed a kórházban tért magához.
Már bőven nappal volt, jóval dél után. Kórházi ruhát adtak rá, amely bő, steril felsőt és térdet érő nadrágot jelentett, a sebeit kezelték és bekötözték, működésképtelen automail karját pedig textillel a nyakához rögzítették. Miután magához tért, Al nem volt a helyiségben, és azóta sem látta, viszont két kísérőjük, Maria Ross hadnagy és Denny Brosh törzsőrmester rendíthetetlenül álltak őrt, és ülő helyzetbe állították a kórházi ágyat is a kérésére, miután a fiú rájött, hogy magától nem tudja megoldani a manuális fekhely irányítását.
Ed halk, de határozottan mérges morgást hallatott, ahogy ténylegesen leesett neki, hogy oda az információ, amit a laborban megszerezhetett volna. Különben is, mi is történt egészen pontosan? Az emlékei kicsit homályosak voltak. Lehet beütötte a fejét is az események folyamán, legalábbis a fejpántként fejére kötött gézről megkockáztatta a következtetést. Szőke haját a kötés felett lófarokba fogták, arca élének közelébe pedig közel tenyérni méretű, fehér ragtapaszt ragasztottak.
A fiú túlságosan is jól érezte a harc eredményét: a mély vágást, amit 48-as ejtett az oldalán bekötözték ugyan, de szűnni nem akaró állandósággal fájt a seb, az izmai pedig még mindig merevek voltak a megerőltetéstől, bár az is lehet, hogy a több napos fekvéstől. A fiúnak fogalma sem volt, hogy tegnap éjjel, vagy két hete látogattak-e el az 5-ös kutatólaborba.
– Úgy néz ki, most már fel tud kelni – nézett le rá kedves mosollyal Ross. Ed valóban gyógyulófélben volt, és talán az orvosok még ágyban marasztalták volna, a nő tudta, hogy a fiú úgysem fog megülni egy helyben. Inkább hagyják, hadd menjen, úgyis rájön majd, hogy fáradékonyabb, mint általában.
Ed nem válaszolt, de néhány másodpercnyi csend után mégis megszólalt.
– Mi történt az 5-ös laborral? – kérdezte recés hangon.
– Hát, az… – kezdte Brosh, de elbizonytalanodásában elhallgatott. Ennek az információnak biztos nem fog örülni…
– Valaki felrobbantotta, és teljesen megsemmisült – segítette ki társát Ross előzékenyen.
– Francba! – kiáltott fel a fiú dühösen. – Minden odalett?!
A teste úgy látszik nem volt eléggé ép egy dührohamhoz, Ed lélegzete pedig megakadt, ahogy kiáltás miatt mintha villám csapott volna keresztül rajta, az oldalán ejtett sebből kiindulva.
– Hogy az a… – nyögte fájdalmasan, és tenyerét a kórházi ruha és kötések alá rejtett sebre nyomta. – Már olyan közel voltam az igazsághoz… Nem heverészhetek itt a kórházban!
A magában mérgelődő fiút néző felnőttek egymásra pillantottak, majd bólintottak egyet.
– Acél Alkimista, uram! – hasított kórusban a hangjuk, mire Ed kérdő pillantást vetett rájuk. – Előre is elnézést kérünk!
A fiúnak arra sem volt ideje, hogy felfogja, mi a fene folyik itt, máris női tenyér lendült, Ross hadnagy pedig akkora pofont lekevert neki, hogy az ütés erejével Ed feje oldalra fordult.
A fiú arca szinte azonnal vörösödni kezdett, ahogy hatalmasra nyílt szemekkel nézte az előtte álló, mérgesnek tűnő nőt.
– Önfejűen cselekszik… – kezdte Ross. – Ha nincs szerencséjük, meg is halhattak volna!
Ed nem válaszolt, csak döbbenten meredt rá.
A nő aggodalma Al iránt felesleges volt, mert a páncéltestben nem halhatott volna meg, csak akkor, ha letörlik a pecsétet, de így Ed a mindkettejüknek szóló lehordást kétszer olyan nehéznek érezte a saját vállán.
– Ahelyett, hogy mindent maguk próbálnak megoldani, inkább támaszkodjanak a körülöttük lévő emberekre! – folytatta Ross egy gyermekét szidó anya hangján, de dühe lassan elpárolgott, arcvonásai pedig ellágyultak. – Nem fog fájni, ha megbíznak a felnőttekben.
Csend szállt a szobára, ahogy Ed, felelés helyett, némán bámulta a kórházi ágy peremét. A lófarokból kiszabadult rövidebb tincsek az arcába hullottak, amiről az égvilágon semmit sem lehetett leolvasni. Bár némaságából ítélve határozottan gondolt, vagy visszaemlékezett valamire, leghalványabb nyomot sem hagyott, hogy rá lehessen jönni, mi az.
A terhes pillanat megszakadt, ahogy a felnőttek, Ed némaságát félreértelmezve, idegesen kihúzták magukat.
– Ennyi lenne! – kiáltották kórusban, mire a fiú ijedten pillantott fel rájuk. – Kérjük, bocsássa meg, hogy durván és faragatlanul viselkedtünk egy magasabb ragú tiszttel!
Ed felvont szemöldökkel nézte a tagadhatatlanul feszült felnőtteket, majd lassan elfordította a fejét, és az ölére szegezte a tekintetét.
– Nem... – szólalt meg –, igazából az én hibám.
– Megrovás... – kezdte Ross bizonytalanul – a pofonért…?
Ed csodálkozva pillantott fel a még mindig kőszoborként álló felnőttekre.
– Ugyan már, dehogy is.
A két katona megkönnyebbülése nem is lehetett volna nyílvánvalóbb: mindketten a szívükre szorították a tenyerüket, és míg Ross a falnak dőlt neki, Brosh az ágy szélébe kapaszkodott bele, miközben mindkettejük ajkát haláltól megmenekültek sóhaja hagyta el.
– Mitől paráznak ennyire? – vonta fel fél szemöldökét Ed.
– Az Állami Alkimisták rangban egyenlőek egy őrnaggyal – felelte a nő, Brosh pedig buzgón bólintott párat megerősítésként.
– Én nem ezért szereztem meg az állami kinevezést – mondta a fiú. – És udvariaskodniuk sem szükséges.
– Ó, tényleg?
– Á, akkor fölösbe aggódtunk...
Az eddig jellemző hivatalos, távolságtartó hangot hirtelen sokkal hétköznapibb, közvetlenebb hangszín váltotta fel. A kísérők sok energiájába telt, hogy még véletlenül se tegezzék le a tizenöt és tizennégy éves fiúkat, és tisztán hallatszott rajtuk, mekkora ajándék, hogy fel lettek mentve a kötelező udvariaskodás alól.
Ez gyorsan ment, gondolta Ed.
– Al merre van? – kérdezte.
– Nos, Alphonse-t az előbb – kezdte Brosh fájdalmas emléktől megremegő hangon – én leckéztettem meg.
Azzal felmutatta a jobb kezét, aminek tenyere erősen bevörösödött.
Ez a pasi tényleg elhitte, hogy bármi hatással lesz egy páncélra egy pofon?
Ed felnevetett az előtte felvillanó képen – ahogy Brosh tudatlanul felpofozza Al páncéljának fémét –, de a vidám hang halk “au” mantrává alakult át, ahogy a nevetés apró fájdalomvillámokat küldött a seb irányába.
A megleckéztetés szóba hozása miatt egy pillanat alatt elsápadt, ahogy egy bizonyos valaki dühös képe villant fel előtte.
– Beszélnem kell még valakivel, aki le fogja üvölteni a fejemet… – motyogta inkább magának, mint a szobában tartózkodó felnőtteknek.
Minden bátorságát összeszedve felállt az ágyból – a folyamat maga nem volt túl kellemes érzés –, és a szobából kibotorkálva befordult három sarkon, mire talált egy telefonkészüléket.
Ed nagyot nyelt, és, miután a füléhez szorította a kagylót, tárcsázott.
– Tessék? – szólt bele a telefonba egy lány hangja. – Rockbell pótlóműhely.
A fiú már annyira a közelgő üvöltésrohamra készült, hogy alig tudott kinyögni egy üdvözlést.
– Ed? – Winry egyértelműen meg volt lepődve. – Ritka, hogy telefonálsz.
– Ööö, izé… Nehezemre esik kimondani, de… – dadogta a fiú – ide tudnál utazni szervizelni egyet…?
– Odautazni?
– Hát… A jobb karom miatt. Az ujjam mozog, de a karom nem tudom megemelni…
A fiú nem tudhatta, hogy Winry szeme elkerekedik a vonal másik végén. A lány kiemelte az egyik megcímkézett csavart a melette sorakozó ládák egyikéből, és megrökönyödött pillantást vetett rá.
– Mégis kellett volna… – motyogta fáradtan, de hamar félbeszakította magát, amint észrevette, hogy hangosan sopánkodik. Nincs az az Isten, hogy beismerje Ednek, hogy hibázott. Élete végéig piszkálná vele.
– Hm?
– Á, magamban beszélek – vágta rá, majd témát váltott. – Mit csináltál, amikor elromlott?
A fiú nagyot nyelt, és komolyan fontolgatni kezdte, hogy inkább lerakja a telefont, de néhány fájdalmas arcrándulás után az őszinteség mellett döntött.
– Kemény harc volt? – nyögte ki végül, és azonnal eltartotta a fülétől a telefonkagylót egy “MÁR MEGINT?! HOGY HASZNÁLHATOD ILYEN OSTOBASÁGOKRA AZ AUTOMAILEMET?!” ordításra felkészülve, de néhány pillanat múlva rájött, hogy semmilyen hang nem jön a telefonból.
Óvatosan újra a füléhez rakta a kagylót.
– O-Ott vagy még? – dadogott bele a telefonba. – Halló, Winry…?
– Ám legyen – jött a felelet, mire a fiú határozottan ijedt pillantást vetett a telefonkagylóra. – A Központban hová menjek?
Időközben egy – a biztonság kedvéért – tolószékkel felszerelt Brosh törzsőrmester közelítette meg a telefonáló Edet, elcsípve a telefonbeszélgetés utolsó pár szavát.
– Ma valahogy – kezdte Ed óvatosan – túl kedvesen viselkedsz…
Rövid csend állt be a vonal ezen oldalán.
– Ööö, nem, semmi. – felelte Ed, majd néhány pillanatot várt. – Okés, értem. Köszi előre is. – Szünet. – Igen. Szia!
A fiú megkönnyebbült sóhajjal akasztotta vissza a kagylót a helyére.
– A barátnődet hívtad? – kérdezte Brosh váratlanul, felhívva Ed figyelmét a jelenlétére.
– Milyen barátnőmet?! – visított fel a fiú, aminek következtében kis híján felnyíltak a sebei, legalábbis a fájdalom alapján Ed esküdni mert volna rá.
Miután Brosh, a fiú akarata ellenére, belekényszerítette Edet a tolószékbe, szórakozott vigyorral az arcán kezdett fecsegni az unott képet vágó alkimistának, ahogy lassan a szobája felé haladtak.
– Unalmas… – mondta a férfi éneklős hangsúllyal. – Amikor annyi idős voltam, mint te, nekem…
Ed éppen egy olyan módszeren gondolkodott, amivel hatásosan el tudná hallgattatni Brosht, amikor megpillantotta Alt a mellékfolyosóban, amely mellett elhaladtak.
A férfi félbeszakította magát, hogy ő is megnézze, mi köti le Ed figyelmét.
– Mit csinálsz te ott? – kérdezte a fiú csodálkozva.
Amikor nem kapott választ, kicsit megemelte a hangját. Talán nem hallotta meg.
– Hé, Al!
A páncélos végre megmozdult, és kihúzta magát a padon, amin ült. Olyan hangon szólalt meg, mintha álomból ébredt volna.
– Bátyó…?
– Bejössz a szobánkba?
Al nem válaszolt, csak nézte Edet, aki egyre nagyobb csodálkozással figyelte öccsét. Valami furcsa volt, de nem igazán tudta megragadni, hogy mi is.
A fiatalabb Elric felismerte a pillantást.
– Nem, nincs semmi baj – mondta. – Mindjárt megyek.
– Jó…
Ed nem vette le aggódó pillantását az öccséről egészen addig, amíg az el nem tűnt a fal mögött, ahogy Brosh újra tolni kezdte a fiút a szobája felé.
Al újra a padló felé fordult.
Másra sem tudott gondolni, csak 66-os szavaira.
Valóban nem is létezett volna? Hogy csak egy mesterséges élőlény, ha egy páncélba zárt tudatot élőlénynek lehet nevezni egyáltalán? De miért tenne ilyesmit Ed? Egy mesterséges testvért miért hozna létre bárki is, főleg, hogy a végtagjait kell adnia cserébe? Ha Al valóban nem létezett, Ednek akkor is ott volt Winry, magányos egészen biztos nem volt.
De emellett Al ismerte a bátyját – lehet, hogy tisztában volt a folyamat esetleges mellékhatásaival, de annyira biztos volt a képességeiben, hogy fel se merült benne a lehetőség, hogy ő maga megsérülhet. Hiszen Ed mindig mindenbe olyan meggondolatlanul vágott bele, és ha komolyabb veszélybe kerültek, később mindig csak elnevetette a dolgot, ahelyett, hogy tényleg beszélt volna róla. Mert volt lehetőség a későbbre: bármibe is kerültek, mindig megúszták.
Winry is ezért volt olyan dühös, akárhányszor mentek haza Ed automailjét megjavíttatni. Ha nem csak rutinvizsgálat, vagy egy kisebb rendelleneség kijavításáról volt szó, biztos, hogy a végtagok borzalmas állapotban voltak – legalábbis Ed jobb karja, a fiú pedig sosem szolgált magyarázattal. Mindig kitérőválaszokat adott, Al pedig sosem akadályozta meg a kitérőmanővereket. Biztos volt benne, valami oka volt annak, hogy bátyja nem számol be Winrynek minden már-már nevetségesen veszélyes helyzetről, amibe belekerültek – és egy erős sejtése is volt a dolog okát illetően.
De Winry – Winry miért hazudna neki? Ha Ed meg is kérte, hogy ne mondja el Alnak, hogy igazából soha nem is élt, a lány túl őszinte természet volt ahhoz, hogy egy idő után ne tálaljon ki, és ha végül tényleg megszerette Alt, akkor nem nézte volna szó nélkül, ahogy már bő négy éve él egy páncélban, mit sem sejtve.
De mi van, ha Winryt sem ismeri igazán…?
Kattogás szakította félbe a gondolatait.
Csodálkozva pillantott a lábára – egy kis, felhúzhatós robot kattogott ott, ahogy rendíthetetlenül sétált, bár már nem haladt, mert a fiú lába elállta az útját. Alig egy pillanattal később futó lépések zaja után egy pár gyermekláb is megjelent Al látóterében, majd a hozzá tartozó vékony kezecskék nyúltak le a játékért, és felemelték azt.
Al felemelte a fejét, és egy hatalmas, sötétzöld szempárral találta szembe magát. A kisfiú alig hatéves, ha lehetett, sötétbarna haja alatt géz futott körbe a homlokán. Kórházi ruhát viselt – bő, steril felsőt és ugyanolyan, térdig érő nadrágot, kicsi lábát pirosas papucsba bújtatta. Bár az ő ruházata nem az a lehangoló piszkosfehér szín volt, amit Ed is viselt, hanem jóval vidámabb, lila.
A kisfiú, kezében a még mindig kattogó robottal, rápislogott, majd széles mosolyra húzta a száját.
– Szia! – intett, majd el is futott, ki a főfolyosóra.
Te talán csak egy páncélbáb vagy, amit az úgynevezett bátyád hozott létre.
Al ökölbe szorította a kezét.
※
A Központi Vasútállomás olyan zajos volt, mint mindig. A peronon, amelyre nem olyan régen futott be a Keleti Régióból érkező szerelvény, szőke hajú lány lépkedett a kijárat felé.
Fájdalmasan felnyögött, és megdörzsölte a fenekét.
– Fáj a hátsóm… – nyafogta halkan, majd gyilkos pillantást lövellt a vonat irányába. – Hogy tudnak Edék ezeken utazni…?
Kisétált a peronokról az állomás előterébe. Itt jóval nagyobb volt a tömeg, valakik csomagok hegye melett állva a vonatokat várták, mások sokkal inkább a vonatokon érkező utasokat. A lány végigjáratta a tekintetét az embereken,
– Azt mondta, a nyugati kapunál fog várni rám valaki – idézte fel Ed szavait motyogva –, és hogy messziről ki fogom szúrni, de…
Újra végignézett a tömegen, és akkor megpillantott egy több fejjel az emeberek fölé magasodó, szélesvállú alakot. A szekrényhez hasonló méretű férfin a katonaság kék egyenruhája volt.
– Armstrong őrnagy! – kiáltott oda neki Winry.
A férfi rápillantott, és miután a lány kikerült néhány elhaladó embert, már egymás előtt álltak.
– Ó, Winry kisasszony – mondta az őrnagy üdvözlésképpen, de hamar feltűnt neki, hogy a lány nem rá figyel. Kék szemei a környéket kutatták.
– Az Elric idióták hol vannak most? – pillantott vissza az őrnagyra Winry.
Az őrnagy szeme meglepetten kerekedett el. Nem számított rá, hogy a fivérek nem árulták el a lánynak a jelenlegi helyzetet.
– Az igazat megvallva… – kezdte a férfi, majd egy kis szünet után inkább a rá csodálkozóan felpislogó lány füléhez hajolt.
Winry először csak nézett, majd miután felfogta az őrnagy szavainak jelentését, a szemei kistányér méretűre kerekedtek, arcára pedig nem is aggódás, hanem egyenesen kétségbeesés ült ki. Az nem lehet...
– Ed kórházba került?!
A kórházig az út alig tíz percbe került autóval, a lány pedig azonnal felsietett Ed szobájába. Amikor az ajtón belépve megpillantotta az ágy szélén ülő fiút, a szerszámait tartalmazó táska hangos puffanással esett a lába mellé.
A hangra felfigyelve Ross, Brosh és Ed is az ajtó felé pillantott.
– Gy-Gyors voltál – jegyezte meg Ed óvatosan, a telefonban elmaradt letolást várva. Észre sem vette, ahogy elkezdett mellébeszélni, de azt sem, hogy Winry egy szavát sem hallja.
A lány szemei csak a frissen cserélt kötéseket látták. A nemrég bekövetkezett csere miatt a fiú még nem vette vissza a kórházi ruha felső részét, így mindegyik kötözést jól lehetett látni. A homlokán, a bal alkarján, de amit a legfájdalmasabb volt néznie, az a fiú teljesen körbetekert törzse volt. Félt belegondolni, hogy mi lehet alatta.
A lány elszakította a tekintetét Edről, és inkább a földet kezdte bámulni.
– De… – szólalt meg halkan – akkor sérültél meg ilyen csúnyán, amikor eltört az automailem… mert nem raktam össze rendesen, igaz…?
Ed csodálkozva pislogott rá, majd megérezte a rá szegeződő, figyelmeztető tekinteteket: Rossét, Broshét és Armstrongét.
– N-Nem a te hibád, Winry! – mondta sietve. – Csak… megint felelőtlenül bántam vele, ennyi! Te szokás szerint tökéletes munkát végeztél!
Winry szeme enyhén elkerekedett. Nem vette észre, hogy hiányzik egy csavar?
– Meghát, mivel elromlott a karom, megúsztam a súlyosabb sérüléseket! – folytatta Ed rendíthetetlenül. Ez végül is igaz volt, ha hihetett a laborban felbukkant, idegesítő pasinak: Irigynek, bár a fiú még nem tudta a nevét. – Ne is törődj vele, oké?
A lány szeme felcsillant. Tényleg nem vette észre.
Miután erőszakosan elzárta egy vasajtó mögé felszólalásra készülő lelkiismeretét, vidám arckifejezést magára öltve Ed elé lépett.
– Ezért a karbantartási útért kérem majd a sürgősségi díjat is! – mondta talán túlságosan is kedélyes hangon.
Ed csak pislogni tudott a hirtelen hangulatváltozást látva.
Winry a látótere szélében lévő zavaró fehérségre pillantott. Az ágy melletti kisasztalon fatálca volt, rajta egy immáron üres tányérral, evőeszközökkel, és egy teli üveggel.
Kihúzta magát, és egy szigorú anya tekintetét lőtte Edre.
– Nem ittad meg a tejet.
Ed azonnal félrefordította a fejét, és csökönyösen bámult a szoba oldalsó falára.
– Utálom a tejet – mormogta.
– Azért vagy ilyen kicsi, mert mindig ezzel jössz! – fogta a fejét a lány.
– Hagyjál! Utálom és kész, ez van!
A szóváltásba a felnőttek is beleszálltak olyan megnyílvánulásokkal, mint a “túl válogatós vagy” vagy mint a “ha nem iszod meg, nem leszel népszerű” (utóbbinak senki nem látta értelmét, de Broshra hagyták), vagy mint a “minden gyerek megissza”, de nem tűnt úgy, hogy hatottak Ed lelkére.
Az ajtó nyikordulására mind elhallgattak, és az Ed arcát csípő Winry, valamint maga a fiú is értetlenül pislogott a becsukodó ajtónál felsejlő páncélos alakra.
– Al? – kérdezte Ed csodálkozva, miközben a folyosón lassan elhalt a fémesen csörgő léptek zaja.
Végül nem mentek a fiú után, mivel Winry az ágyra parancsolta Edet, hogy minél hamarabb helyrehozhassa az automailt. A biztonság kedvéért teljes egészében leellenőrizte a kart, de tényleg a hiányzó csavar volt az egyetlen rendellenesség. A könyök és az ujjaik illeszkedése jó volt, nem volt gond a mozgatásával, csak a váll kattogott egy kicsi, amikor a lány kicsit megemelte.
– Al mostanában furán viselkedik – törte meg a csendet Ed, amit már egy jó ideje csak az automail és a szerszámok zörgése zavart meg.
Winry felelés előtt benyúlt a zsebébe, és kihúzta a hiányzó csavart, majd a fiú vállához illesztette.
– Hogyhogy furán? – kérdezte, ahogy elkezdte becsavarni a srófot.
Ed lehajtotta a fejét, és a mozdulat következtében az arca fele eltűnt a párnában.
– Mintha aggasztaná valami… – szűrődött ki a hangja tompán.
Winry kihúzta magát, és Edre pillantott, egyszerre csodálkozva és kifejtést várva.
※
Al újra azon a mellékfolyosón volt, ahol a robotos kisfiúval találkozott. Éppen felállt a padról, és a szemközti falhoz sétált, majd tenyerét a tükör szélére tette.
Te talán csak egy páncélbáb vagy, amit az úgynevezett bátyád hozott létre. Tisztán látta a tükörben 66-os páncélpofáját. Fogadd el. Jobban fogod tőle érezni magad.
A tükör ekkor megrepedt Al erősen rányomódó hüvelykujja alatt, a vékony repedések pedig végigszaladtak a felületen, eltűntetve Al elől Barry mentális képét.
A fiú már csak úgy utált páncéltestének tükörképét látta.
※
Ed kórházi szobájában Winry egy nedves törölközővel simított végig a kijavított automailen.
– Oké, kész is vagy – mondta vidáman.
– Ez az – ült fel Ed, és megmozgatta a karját. – Végre működik. Kösz szépen.
– Szívesen – mosolyodott el Winry, és mintha a hang pontot akarna tenni a mondata végére, kivágódott a szoba ajtaja, és Hughes alezredes lépett át a küszöbön.
Mindennapi viseletben volt a szokásos katonai egyenruha helyett, sötétlila ingben, és vállára vetett kabátban.
– Helló, Ed! – köszönt szélesen vigyorogva. – Úgy hallom, elfoglalt vagy, mióta egy lányt hoztál a szobádba.
Ed arcába vér szökött, ahogy megrökönyödve a férfira meredt, Winry pedig csak döbbenten bámulta a számára ismeretlen alakot, aki találkozásuk első percében, azonnal mocskos dolgokra célozgatott. Méghozzá Eddel kapcsolatban.
– Ő csak az automailszerelőm!
– Hűha… – lehelte Hughes elismerően. – Szóval elcsábítottad a gépészedet.
– Kiforgatod a szavaimat! – fakadt ki Ed a haját tépve, de a férfi nem törődött vele, csak mellette elhajolva megragadta Winry kezét, és lelkesen megrázta.
– Maes Hughes vagyok – mondta. – Örvendek.
– Winry Rockbell – mosolyogott a lány, de alig sikerült elkerülnie, hogy a bemutatkozása kérdésnek hangozzon.
– Nem lesz baj, hogy meglógtál a melóból? – kérdezte Ed.
Hughes elengedte Winry kezét, és Edre pillantott.
– Semmi ok az aggodalomra! – mondta elégedetten. – Sheskára hagytam, túlórában.
Mi vagy te?, gondolta Ed megrökönyödve. Egy szörnyeteg?
– Ja, igen – hajolt előre Hughes. – Hamarosan megszabadultok a védőkísérettől.
– Tényleg?!
Winry csodálkozva pislogott Hughes-ra.
– Védőkíséret? – kérdezte, majd Edhez hajolt. – Álljunk csak meg! Mibe keveredtetek már megint?!
Ed azt hitte, hogy felnyársalja a lány tekintete.
– Hát, ööö, szóval, hogy is mondjam… – dadogta, majd nagyot nyelt, és félrenézett. – Nem nagy ügy.
Csak majdnem megölte őket egy sorozatgyilkos, aki Állami Alkimistákra specializálódott, de egyébként Winry volt az, aki kezelte ennek az eredményét. Aztán majdnem halálra harcolták magukat egy tiltott területen, ami végül apró darabokra robbant. Nem nagy ügy.
A lány Edbe fúrta kékíriszű tekintetét, de ahogy a fiú jópár hosszúra nyúlt másodperc múlva sem volt hajlandó megszólalni, kihúzta magát.
– Persze. Úgysem mondotok el nekem soha semmit.
Winry megragadta a szerszámait, és visszapakolta őket a táskájába, majd miután vállára kapta a pántot, megtörte a feszült csendet.
– Holnap találkozunk – mondta. – Most szállást kell keresnem ájszakára.
Hughes elvigyorodott.
– Micsoda? – kérdezte. – Gyere nyugodtan hozzánk!
– De…
– Ugyan már! – legyintette le a férfi Winryt. – A nejem és a lányom örülnek majd.
– Nem, én… – próbálkozott újra a lány.
– Jó, megbeszéltük – szakította félbe kedélyesen Hughes, és megragadta a lányt, hogy kiráncigálja a szobából, nem törődve az ellenkezésével. Ha Winryt meg is lepte a ragaszkodó invitálás, inkább tiltakozott udvariasságból, mint más okból.
– Gyere, menjünk! – Azzal eltűntek a szobából, ahol Ed csak pislogni tudott a helyre, ahonnan eltűntek.
A Hughes család egy belvárosi panelházban lakott, de WInry legnagyobb meglepetésére nem csak a beígért feleség és kislány tartózkodott a lakásban, hanem egy nagy adag másik kisgyerek is, a szüleikkel egyetemben. Ahogy kiderült, Hughes lányának születésnapi bulijának közepére csöppent be a lány, és valahogy hívatlan vendégnek érezte magát.
Az asztal édességekkel, szendvicsekkel volt megpakolva, és az asztalfőre rakott epertorta mögött fiatal kislány mosolygott boldogan.
– Boldog szülinapt, Elicia! – mondták a vendégek kórusban, a kislány pedig elfújta a tortába szúrt, három égő gyertyát.
Winry felállt a székéről, és az Elicia mögött ácsorgó büszke apa füléhez hajolt.
– Ööm, pontosan mi is...
– Örülök, hogy megkérdezted – vigyorodott el Hughes. – Ma van Elicia szülinapja, bizony!
– Bizony ám! – kiáltotta a kislány boldogan, ahogy felfigyelt a nevére.
Winry felvonta a szemöldökét. Igen, erre neki is sikerült rájönnie, de… Felsóhajtott, és inkább a kislányhoz hajolt.
– Hány éves lettél most, Elicia? – kérdezte mosolyogva.
A kislány előretartotta két ujját.
– Ke… – kedzte, de félbeszakította magát, és néhányat pislogott Winryre. Feltartott egy harmadik ujjat is. – Három!
A reakció azonnali volt, és teljesen kollektív Winry és Hughes részéről.
– Annyira aranyos!