Figyelem! A történet és a karakterek Hiromu Arakawa tulajdonához tartoznak, a párbeszédek magyar fordítását pedig az Animax tévécsatorna magyar szinkronjából, illetve az MRMA.hu magyar feliratából emeltem át. Kizárólag a történet megfogalmazása tartozik hozzám.
9. epizód
Mesterséges érzelmek
2. felvonás
A Hughes-ék lakásában tartott születésnapi bulinak még nem volt vége, bár a gyerekek már kevésbé voltak hiperaktívak, így a felnőttek nyugodtan elbeszélgethettek egymással. Egyedül a Hughes család fője vonódott ki az udvarias társalgásból.
A nappali falánál ült egy széken, mellette Winry, aki Eliciát tartotta az ölében. Már egy ideje így voltak, eleinte semmitmondó csevegéssel, majd kérdezősködéssel. Winry, arcán szeretetteljes mosollyal, épp egy ilyen kérdésre adott választ.
– Már kiskorunktól kezdve ismerjük egymást. Olyanok, mintha a testvéreim lennének.
– Biztos sokat aggódsz értük – nevetett fel Hughes.
Nem is lenne csoda, amennyit az a kettő elvolt otthonról.
– Milyen igaz! Amikor néha-néha hazajönnek, tropa mind a kettő – mondta a lány mosolyogva, majd ahogy a tekintete szomorkásan oldalra siklott, mosolya is szomorúvá vált. – És, amikor felhívnak, kiderül, hogy Ed súlyosan megsérült… Al pedig aggódik valami miatt…
A férfi együttérző tekintettel figyelte a lányt.
– De sosem mondják el, mi történt. – Winry lehunyta a szemét. – Mint amikor elhagyták Resemboolt.
– Talán nem érzik szükségét, hogy beszéljenek róla – szólalt meg Hughes finom hangon, mire Winry csodálkozva nyitotta ki a szemét, hogy rápillanthasson. – Talán úgy érzik, hogy megérted, még ha nem is mondanak semmit.
A lány lesütötte a szemét.
– De… van, amit csak szavakból lehet megérteni.
Hughes elmosolyodott.
– Hát, igen – sóhajtotta, és levette a szemüvegét, majd törölgetni kezdte. – De a férfiaknál a tetteik beszélnek maguk helyett. Ha valami fáj nekik, nem akarnak másnak is gondot okozni vele. És azt sem akarják, hogy aggódjanak miattuk. Ezért hallgatnak.
Winry némán, szomorú tekintettel nézte a férfit, aki halvány mosollyal az ajkán tovább beszélt.
– De, ha a fivérek valami miatt összetörnének – rakta fel a szemüvegét –, te felvidíthatod, és talpra állíthatod őket. Ez így van jól.
Winry nem is tudta, mit mondjon, de ha tudta volna, sem lett volna lehetősége rá, ugyanis a lába mellett három kisfiú jelent meg, mind Elicia vendégei.
– Elicia, gyere játszani! – mondta a középső vigyorogva, mire a kislány felnézett Winryre.
– Leszállok! – kiáltotta a háromévesek vidámságával, mire Winry elmosolyodott, és lerakta az öléből a kislányt, akinek azonnal megfogta a kezét a három kisfiú egyike.
– Hé, Elicia velem fog játszani! – mondta a második fiú.
– Mi? Velem fog!
– Nem!
– Ő az enyém!
Winry elvigyorodott a közjátékot látva.
– Népszerű a lánya.
Hughes, aki eddig összehúzott szemmel figyelte a gyerekeket, feltolta az orrán a szemüvegét, és egy lányát féltő apa fenyegetési rátájával állt fel a székéről.
– Hé, kölykök! – vetette árnyékát a rá nagy szemeket meresztő, remegő fiúkra, kezében pisztoly. Winry elképzelni nem tudta, honnan szedte elő. – Ha bepróbálkoztok a lányomnál, megfizettek érte.
– Azért ennyivel nem kéne hangosabban beszélnie a tetteinek a szavainál!
Harsány nevetés támadt a vendégek között.
※
Másnap reggel Winry már a bejárati ajtóban búcsúzkodott, lábának támasztva egyetlen csomagját.
– Biztos vagy benne? – csendült Gracia kellemes hangja. – Nyugodtan maradhatsz nálunk, amíg a Központban vagy.
– Nem szeretnék tovább zavarni – felelte Winry mosolyogva, majd meglepetten pillantott le, ahogy valaki megragadta a csuklóját.
Elicia volt az, két kézzel csimpaszkodott a lány karjába.
– Nagyon megszeretett – nézte a lányát Gracia mosolyogva, Hughes pedig felnevetett.
– Innen nézve, mintha csak testvérek lennétek.
– Nővérkém! – kiáltotta Elicia vidáman. Megtetszett neki, hogy testvéreknek tűnnek a lánnyal. – Gyere vissza hamar!
Gracia elmosolyodott.
– Úgy néz ki, ez el lett döntve.
Winry leguggolt a csillogó szemű kislányhoz, és magához húzta.
– Örülök, hogy lett egy húgocskám – mondta nevetve.
※
Ed, kórházi ágyának szélén ülve, gyilkos tekintettel meredt a nemrég megérkezett tálcára, amelyen a borzalmas kórházi koszt mellett párdecis üveg álldogált büszkén.
– Ma is eljutottál idáig, te rohadék? – morogta a tejnek.
Ezúttal Al is a szobában volt.
Bár a fiú korántsem küzdötte le vagy bizonyosodott meg kételyeiről, úgy döntött, ideje véget vetni a folyamatos távolmaradásnak. Bármi is volt az igazság, Al még mindig bátyjaként tekintett Edre, és nem akart aggodalmat okozni neki. Ha ezt annyival megakadályozhatta, hogy a szobában ücsörög egy sötét mellékfolyosó helyett, hát akkor itt ücsörgött.
Látta, hogy bátyja észrevette a furcsa viselkedését, de nem tette szóvá, Al pedig nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e ennek, vagy sem.
– Neked van élő tested – szólalt meg, akaratlanul is saját eszébe juttatva Barryt. Újra. – Meg kellene innod.
Ed megragadta a kenyeret, és a szükségesnél nagyobb erővel harapott bele.
– Nem tudok mit csinálni azzal, hogy nem szeretem! – mondta lendületesen. Időközben, kint a folyosón, Hughes alezredes és Winry már közel jártak az ajtóhoz, így hallhatták Ed szavait tompán kiszűrődni a helyiségből. – Növök én, csak nem látszik! De mindenki csak lekicsiz.
Ed lerakta a kenyeret, és úgy folytatta, hogy oda sem figyelt igazán, mit mond.
– Jó neked, Al, hogy máris ilyen nagy vagy.
Alban ekkor kattant valami, és ökölbe szorított kézzel pattant fel a székről, olyan lendülettel, hogy az felborult mögötte. Észre sem vette, hogy kinyílik az ajtó.
– Nem jókedvemből kerültem ebbe a testbe! – csattant fel, és Ed megdermedt, elkerekedett szemekkel, ahogy felfogta, mit is mondott az előbb.
De nem csak ő, a küszöbön átlépő Winry lábai is a földbe gyökereztek.
Ed alig tudta kinyitni a száját, és tekintetét sem merte elszakítani a tálcájáról.
– S-Sajnálom… – dadogta. – Végül is, az én hibám, hogy ilyen lettél… ezért szeretném, hogy újra a régiek…
– Mitől olyan biztos, hogy valóban képes leszek visszatérni a testembe?! – szakította félbe Al.
Ed végre felnézett a tálcáról, és öccsére pillantott.
– Mindent megteszek érte – mondta, arcán halvány, de biztató mosoly. Csak azt nem tudta, hogy ez a bíztatás nem önmagának szól-e inkább. – Higgy bennem.
– Higgyek?! – fakadt ki Al, és tenyerét páncélmellkasára tette, oda, ahol a szívének kellett volna lennie. De nem volt. – Miben kellene hinnem ezzel az üres testtel?! Az emlékek végül is információk! Talán mesterségesen is létre lehet hozni őket!
Ed döbbenten, elkerekedett szemekkel meredt az öccsére, íriszének borostyánjába felhők úsztak.
– Te mégis miről…
– Korábban mondtad, hogy valamit félsz megkérdezni tőlem, emlékszel?
Winry ajka elnyílt. Azt ne mondd, hogy az, amikor… Nem vette le a szemét Alról, és magában imádkozott, hogy ne az legyen. Csak ne…
– Talán azt próbáltad elmondani… hogy én csak egy hamisítvány vagyok… egy mesterséges lélek, általad létrehozott érzelmekkel?!
Ed szemei, ha ez egyáltalán lehetséges volt, lassan még jobban elkerekedtek a felismerésben, és torkán akadtak nem csak a szavak, de lélegezni sem tudott már.
Al ökölbe szorította a kezét.
– Winry és a nagyi is megpróbálnak átverni engem, ugye? Igazam van, bátyus?!
Kiáltása visszhangját hangos csattanás szakította félbe. Olyan váratlanul érte a hang, hogy hátralépett ijedtében, de nem csak ő meredt az asztalra két öklöt szorító bátyjára és az előtte felborult ételre, hanem Winry, a folyosóról elmozdulni képtelen két kísérő és Hughes is.
A döbbent, feszült csendet Ed rekedt hangja törte meg.
– Ezért… aggódtál annyit? – A fiú annyira remegett, talán érzelmeitől, talán attól, hogy minden erejét latba vetve szorította ökleit a kisasztalra, hogy a kis bútor csak úgy remegett, az evőeszközök pedig egymásnak koccantak. – Csak ennyit akartál mondani?
Eddig a tálcájára meredt, de most felpillantott, bár még mindig csak a padló és a fal egyik találkozási pontját nézte ahelyett, hogy öccsére nézett volna. Arcán halvány mosoly ült, de Winry sosem látott még ennél nem boldogabb arckifejezést.
– Értem – mondta Ed halkan, és eltolva maga elől a kisasztalt, felállt az ágyról. Egy szót sem szólt, ahogy elsétált Al előtt, majd Winry mellett ellépve kiment a folyosóra. Senkire sem pillantott rá.
– Ed… – suttogta Winry, majd ahogy észbe kapott, hogy a fiú már a folyosón jár, ő is kilépett a helyiségből. – Ed!
Semmi reakció.
A lány ökölbe szorította a kezét, visszalépett a szobába, és a mozdulatlanul álló fiatalabb Elricre meredt. Lassan lehajolt, és egy pillantás alatt kikapta a csomagjából agyonhasznált villáskulcsát.
– Al, te… – A lány remegő, halk hangjára a szólított hátrafordult, de nem az a látvány fogadta, amire számított volna: Winry magasra emelt villáskulccsal állt mögötte. – Idióta!
Hangos kongás töltötte meg a helyiséget, ahogy a szerszám közelebb is megismerkedett Al páncéljának fémével.
A fiú hátraesett, sisakja kicsit billegett a helyén.
– Ezt miért kaptam?!
Winry nem válaszolt azonnal. Ott állt a Al előtt, és olyan erővel szorította a villáskulcsát, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Hangosan lélegzett, mint aki nemrég futott le néhány kört, az arcán pedig olyan kifejezés ült, mintha vissza akarna tartani valamit.
Nem sikerült neki.
– Te hülye! – csordultak le a lány dühös könnyei. – Fogalmad sincs, hogy érez Ed! Azt nem merte megkérdezni tőled… – a hangja megremegett, de mély levegőt vett, és folytatta –, hogy gyűlölöd-e őt, vagy sem!
A lány jól emlékezett arra, amikor a nagyanyjával Ed jobb karján dolgoztak. A fiú szeme gézzel volt letakarva, de nem volt elaltatva – visszautasította, amikor Rockbellék megpróbálkoztak vele.
Izzadt és lihegett a fájdalomtól, de beszélt. Olyan hangon, mint aki épp a lelkét sírja ki, és talán valóban így is volt, de a géztől a lány nem látta a könnyeit. Csak szavait hallotta, abba pedig a szíve is beleszakadt.
Az egész… az én hibám. Miattam… nem ehet, nem aludhat… még fájdalmat sem érezhet… Ahogy összeszorította kicsi gyerekkezét, a lepedő ökle csapdájába esett. Biztosan… utál engem ezért…
Aztán Pinako asszony megkérdezte a fiútól, hogy miért nem kérdez rá erre Altól. Miért nem beszélik meg?
F-Félek, hangzott a fiú válasza, és ekkor jött rá a lány, hogy eddig nem sírt; csak ekkor csordult le egy könycsepp az arcán, kiszökve a géz alól. Winry akkor látta sírni Edet utoljára. Félek… megkérdezni…
A lány észre sem vette mikor esett térdre, de már Al előtt ült a padlón, és erőtlen kézzel ütötte hozzá a villáskulcsát a páncélhoz, újra és újra.
Kocc... Kocc… Kocc…
– És… és mégis… te… – sírta remegő hangon. – Mégis ki olyan idióta… hogy kockáztatná az életét… egy hamis testvérért…?
A lány karja lehullott, a szerszám pedig a padlón koppant utoljára Al páncélja helyett. Winry felemelte a kezét, és a kézfejével letörölte a könnyeit.
– Már csak ketten maradtatok egymásnak, nem? – suttogta.
Al némán bámulta a padlót közte és a lány között; nem tudott megszólalni. Annyi mindent vágott a bátyja fejéhez… csak mert valaki, akit nem is ismert, mondott egy-két mondatot. Olyan ostoba…
A szeme sarkából látta, hogy a lány megmozdul, és amikor felpillantott, Winry szigorú, immáron, bár kicsit vörös, de könnymentes szemekkel nézett rá, bal keze pedig oldalra volt nyújtva. Az ajtóra mutatott.
– Nyomás utána! – hangzott a parancs.
A fiú egy alig hallható belegyezés után felállt a padlóról, de miután felegyenesedett, elbizonytalanodott.
Most ő az utolsó személy, akit Ed látni akar…
– Mozgás!
Nem kellett kétszer mondani.
Al a bátyja után rohant.
※
A tetőn talált rá.
Az ajtó hangosan vágódott ki, amikor kirontott a lépcsőházból. Ed háttal állt neki, és a korlátnak támaszkodva figyelte a délutáni, élénk fővárost, mellette kiteregetett lepedők lobogtak a szélben, halk háttérzenét biztosítva. Lófarokba fogott hajába is belekapott a szél, de nem mozdult, mintha nem is hallotta volna, hogy társasága akadt.
– Báty…
– Egy kicsit berozsdásodtam – szakította félbe Ed nyugodt hangon. – Rég edzettünk már.
Al nem tudta hova tenni a jelenetet.
Bátyja lerúgta magáról kórházi papucsát, majd megfordult, és futni kezdett Al felé. Rendben, a futás erős kifejezés, tekintve, hogy nem volt még eléggé formában egy ilyen megerőltető mozgásfolyamathoz, de annak egy lassabb változatával, határozott tekintettel tartott az ajtó előtt földbe gyökerezett Al felé.
– Mi? Várj…
Most akar edzeni? Úgy fel fognak szakadni a sebei, hogy csuhaj, átgondolta ezt egyáltalán?!
De Ed nem tétovázott, és el is kezdte a mérkőzést egy határozott rúgással öccse felé, aki időben kitért ahhoz, hogy ne érjen hozzá bátyja lába. Ha fájt is neki a mozdulat, tökéletes pókerarc mögé rejtette.
– Állj le, bátyó!
Meg sem hallotta. Megpróbálkozott egy jobbhoroggal, aztán könyökkel, majd ismét lábbal.
Al mindet kikerülte.
– Fel fognak nyílni a sebeid!
Hirtelen árnyék borult Alra, és felkiáltott ijedtében, ahogy valami nagy hullott felé – de csak az egyik kiteregetett lepedő volt az, amely a fejére esve elvonta a figyelmét Edről.
Az idősebb Elric ki is használta az alkalmat. Ugrott, és öccse lábát megragadva feldöntötte a fiút, akinek páncélteste hangosan csörömpölve ért földet.
– Győztem – egyenesedett fel. – Életemben először legyőztelek!
Aztán felsóhajtott, és lefeküdt a földre.
Alig mozgott, de már izzadság gyöngyözött a homlokán, és bármilyen jól játszotta is meg, ő maga bizony nem érezte magát túl kellemesen. Nagyon fájt.
Ott feküdtek ketten, a fejük teteje alig fél méterre egymástól.
– Ez nem fair küzdelem volt, bátyus – dobta félre a lepedőt Al.
– Fogd be. Győztem, és kész. – Egy pillanatra elhallgatott, és becsukta a szemét. – Mindig sokat harcoltunk egymással.
– Ühüm.
– Utólag belegondolva, a legnagyobb baromságok miatt…
Al lelke mosolygott.
– Például, hogy ki aludjon fölül az emeletes ágyon. – Elgondolkozott. – Meg a rágcsálnivalón is összevesztünk, mi?
– És azon a játékon is.
– Akkor én győztem – mondta Al vigyorgó hangszínnel. – Még amikor a folyónál játszottunk.
– Belelöktél, nem? – kérdezte Ed megjátszott rosszalással, de Al nak már másik alkalmon járt az esze.
– Az edzésünk alatt is folyton balhéztunk, emlékszel? – idézte fel a napokat, amelyeket az alkímiamesterüknél töltöttek az anyjuk halála után.
– A mester félholtra vert minket, mert az idegeire mentünk. Az döntetlennek számít.
– Azon is összekaptunk, hogy ki fogja feleségül venni Winryt.
– Mi?! – kiáltott fel Ed döbbenten. – Én arra nem emlékszem…
– Én nyertem – nevetett Al. – De nemet mondott.
– É-Értem…
A fiú hangja gyanúsan megkönnyebbült volt, de fel sem tűnt neki. Al pedig, magában jót vigyorogva, inkább megtartotta magának a megjegyzéseit.
Elhallgattak.
Al az eget nézte, és Ed is lassan kinyitotta a szemét. Egy furcsa alakú felhő kúszott át pont a fejük felett. Addig követte a tekintetével, amíg tudta, anélkül, hogy el kelljen fordítsa a fejét. Csak azután törte meg a csendet.
– Szerinted ez mind hazugság?
– Sajnálom – felelte Al halkan.
– Vissza akarsz jutni az eredeti testedbe… Ez az érzés is mesterséges?
– Nem, nem az.
– Így igaz – sóhajtotta Ed, majd összeszorította automail öklét, és lassan az ég felé nyújtotta. – Eldöntöttük, hogy újra a régiek leszünk. Haladunk tovább, előre! Erősödünk testileg és lelkileg is!
– És a tej? – szólt közbe Al vigyorgó hanggal.
Ed ég felé nyújtott keze megrándult.
– Megiszom! – vágta rá, de elhúzta a száját. – ...Amennyit tudok.
Al felnevetett, majd a fejük felett mindketten hátranyújtották az karjukat; az öklük összeért.
– Legyünk erősebbek!
A tetőre vezető lépcsőház ajtajánál Winry nekitámaszkodott az ajtófélfának. A fiúk túl messze voltak ahhoz, hogy hallja, mit beszélnek, de tudta, mi történt. Minden megoldódott.
Meleg mosoly ült ki az arcára.
– Vannak dolgok, amiket tényleg csak szavakkal lehet tisztázni – szólalt meg, majd szeme sarkából a mellette álló Hughes-ra pillantott. – Egyetért?
– Igen – mosolyodott el a férfi is.
※
Vakító világosság uralkodott.
A semmi közepén furcsa, tógaszerű ruhát viselő férfi állt, és a távolba nézett, ahol mintha egy hatalmas rakás szikla alkotott volna halmot.
Fiatal volt, talán a húszas éveiben járhatott, haja mégis hófehér, amely erős ellentétben állt bőre kreol színével.
– Bátyám… – mondta halkan, és nem vette le a szemét a távoli sziklahalomhoz hasonló dologról. – Mester…? Hová tűnt mindenki…?
– Üüüdv – hangzott fel egy elnyújtott, szinte éneklő hang, mire a férfi a mellette magasló sziklatömbre emelte vérvörös íriszű tekintetét. Már az eddig távolban délibábba vesző sziklahalom közelében állt, amely valójában egy sziklába vájt város maradványa volt. Romok.
A tömb tetején kígyóképű, sápadt bőrű férfi állt, tarkóján összefogott hosszú, hollófekete hajába belekapott a szél. Csak nadrágot viselt, amelynek zsebeibe belesüllyesztette a kezeit.
– Te nem vagy ishvali – állapította meg rekedt hangon a tógás férfi.
– Á, elnézést – A kígyóképű visszhangzó hangja arról árulkudott, hogy valamiért remekül szórakozik. – Még nem is mutatkoztam be.
Kivette a zsebéből a kezeit, és széttárta a karját. Kifelé fordított tenyerein egy-egy tetovált jel volt látható – transzmutációs, alkimista körök. Mindkettő egy-egy kör volt, bennük szabályos háromszöggel, ám míg az egyik közepén egyszerű pont volt, a másikban apró, török hold foglalt helyet.
– Én vagyok az az Állami Alkimista, akire ennek a körzetnek az elpusztítását bízták.
Ekkor a két alkimista kör vakító, vörös fénnyel villant fel.
Sebzett szemei felpattantak, és azonnal fájdalom hasított minden porcikájába. Fogalma sem volt hol volt, csak az álom utolsó pillanatai ismétlődtek a fejében.
Érezte, hogy fekszik, és lassan az is eljutott a tudatáig, hogy egy matracon, valamint hogy ez a matrac egy sátorszerű helyiség közepére van terítve. A perifériás látását kicsit megcsonkították – a homlokára hideg, vizes anyag tapadt, ami félig eltakarta vörös íriszű szemeit.
– Á, felébredt!
Egy fiatal fiú került a látóterébe. Fakóvörös kendőt kötött a fejére, de még így is látszott néhány kikandikáló, hófehér hajtincs. A fiú szélesen levigyorgott Sebzettre, kreol arcán csillogtak vörös íriszű szemei.
– Hol vagyok? – kérdezte Sebzett rekedten.
– East City nyomornegyedében – jött a felelet, de nem a fiatal fiú szólalt meg. A hang gazdája Sebzett lábánál ült, egy megélt korú, szinte teljesen kopasz férfi. A kevésnek nevezhető hajmennyiség ellenére szakálla és bajsza sűrű volt, és szépen kifésülve lógott le egészen a mellkasáig. Ráncos, májfoltos arcán kedves mosoly ült.
– És maga… ki?
– Ishvali vagyok, akárcsak te – mondta. – Ne aggódj, nem adlak fel.
– Vannak más túlélők is? – Sebzett hangja már kezdett visszatérni, azzal együtt pedig az emlékek is visszaszivárogtak a fejébe.
– Igen, többen is – mosolygott az öreg. – Még egy ilyen koszos hely is az otthonoddá válhat. Más szavakkal, Ishvala, a mi istenünk, kebelére öleli az egész világot.
– Értem...
Sebzett megmozdult, hogy felüljön, de a fájdalomtól, ami a testébe hasított, visszaesett a matracra. Felnyögött.
– Ne erőltesd! – szólt rá a kisfiú. – A csatornában úszva, sebekkel teli találtunk rád.
A férfiben végül az utolsó emlékei is felvillantak – a kövér melák a csatornából, aki határozottan meg akarta őt enni, és a nő, aki vele tartott, azokkal tűhegyes dárdaujjakkal, és ahogy feléje nyúl.
Összeszorította a fogát, ahogy rátört a félelem, amit akkor érzett, de becsukta a szemét, és nyugalmat erőltetett magára.
– Mondd, megvan még a jobb karom? – kérdezte a fiútól. Csak a hasogató fájdalmat érezte, és nem tudott megmozdulni, hogy önmaga megbizonyosodhasson róla.
– Aha – nyúlt le a fiú, hogy leemelje a férfiről a pokrócot. Nem volt rajta felső, bár az egész felsőtestét gézzel tekerték körbe, ami akár pólónak is elmehetett volna. Nem is csoda, hogy mindene fájt – egy sebesülés, amit ennyire körbe kellett kötözni kezelés után, nem lehetett piskóta.
A kisfiú végigjáratta a tekintetét a férfi izmos jobb karján. A csuklójáig húzódó tetoválás szokatlan volt – bár egybefügött, a részeknek látszólag nem volt tartalmi közük egymáshoz. A végtagon körbetekeredő, csukló felé mutató, sárkánypikkely mintájú nyilaktól, az egymás felé sziszegő kigyóktól egészen ismerős és ismeretlen nyelvek irásjeleiig minden volt a tetoválásban. A felkarján sűrűbben volt a minta, bonyolultabb alakzatokkal, de a tetoválás utolsó gyűrűje már csak két hullámvonalból és néhány háromszögből állt.
– Tetszik a tetoválásod – pillantott a férfi arcára a fiú.
– Ez egy fontos tetoválás… – felelte Sebzett egyre jobban elhalkuló hanggal, és összehúzta a szemét –, amit a családomtól kaptam.
Vörös íriszében bosszúvágy felhői gyülekeztek.