Fullmetal Alchemist: Testvériség Ep06/1

Figyelem! A történet és a karakterek Hiromu Arakawa tulajdonát képezik, a párbeszédek magyar fordítását pedig az Animax tévécsatorna magyar szinkronjából, illetve az MRMA.hu által elkészített magyar feliratból emeltem át. Egyedül a történések megfogalmazása tartozik hozzám.

6. epizód

A remény útja

1. felvonás

A Központi Pályaudvar boltíves teteje alatt tömeg zaja töltötte meg a levegőt. Kiáltások, búcsúzások és köszönések, a poggyász kerekének zörgése, a vonatok sípja, és két ütés Edward Elric kabinjának ablakán.

Ed meglepetten pillantott ki az ablakon. Fekete hajú, szemüveges férfi állt a peronon, kezét intésre emelte, és ajka mozgásából ítélve köszönt is a fiúnak.

Elcsúsztatta az ablak felső részének mozgatható lapját.

– Hughes alezredes! – üdvözölte.

– A többiek mind el vannak havazva… nem tudnak kijönni – magyarázkodott a férfi. – Én vagyok itt helyettük.

– Nagyon kedves, de… – Ed keserű ábrázattal fordult hátra, hogy rápillantson a kétszemélyes ülés háromnegyedét elfoglaló hatalmas férfira – ...ő mit keres itt?

– Nyílvánvaló. Mi van, ha Sebzett megint megtámad? Így túl veszélyes lenne – pillantott a fiú üresen lógó köpenyujjára, mire Ed megszorította csonka fémvállát. A férfi elmosolyodott. – Az őrnagy jót akar. Törődj bele.

– Mily’ szende a gyermek – lehelte Armstrong csukott szemmel, ahogy nem érkezett válasz az elcsendesült fiútól.

– Ne kezeljen gyerekként! – csattant fel Edward, de hamar lenyugodott, ahogy eszébe jutott az öccse. – Jut eszembe, Alt is felpakolta, ugye?

– Hogyne – bólintott az őrnagy, felidézve a fiatalabbik Elric beponyvázott, dobozba helyezett, gyapjúval körülvett alakját. – A birkaszállító vagonba raktam. Úgy véltem, magányos lenne egymagában…

– Mégis hogy tehette ezt az öcsémmel?! – kérdezte Ed elborzadva.

A vonat sípja élesen szakította félbe őket.

– Ó, most indul – állapította meg Hughes, szavait alátámasztotta a mozdony kéményéből kitörő füst. Kihúzta magát, jobb kezét szalutálásra emelte, és mosolygva búcsúzott. – Vigyázzatok magatokra! Ha a Központban jártok, szóljatok csak rám.

A kabinból nem érkezett válasz, csak szalutálva köszöntek vissza az alezredesnek, bár Ed, a jobb hiányában, bal kézzel.

A gőzös kizakatolt az állomásról, Hughes alezredes pedig addig nézett a pöfékelő vonat után, amíg az el nem tűnt láthatáron.

※

Amikor Ed nagyot nyújtózva felébredt a békésen átaludt éjszaka után, a vonat egy ismeretlen város állomásán várakozott.

A fiú mellett ücsörgő Armstrong őrnagy egyszínű borítójú könyvet olvasgatott, nagy kezeiben aprónak tűnt a kötet, de hirtelen összecsapta, és felkapta a fejét, ahogy a szeme sarkából ismerős arcot vélt elhaladni.

Az ablakhoz ugrott, hogy jobban megvizsgálhassa a peronon elcsoszogó alakot, a mozdulat pedig az álmosan pislogó fiút is magával sodorta, az ablakhoz paszírozva az ijedten felkiáltó Edet.

– Doktor Marcoh! – kiáltott az idős férfi után az őrnagy, mire Ed is kiváncsian tapadt az üveghez. – Ön lenne az, Doktor Marcoh?

Az idős férfi megállt, és hátrafordult. Az ötvenes évei közepén járhatott, világos bőrét – főleg a homlokán és a szeme körül – mély ráncok barázdálták. Haja őszült, de még őrizte az eredeti, fekete szín emlékét. Kicsi, ráncok közé vesző, sötét szeme lassan elkerekedett, vonásaira pedig rémület ült ki, ahogy megpillantotta Armstrong arcát.

– Alex Louis Armstrong vagyok, a Központból! – mondta még az őrnagy, de a doktor Marcohnak szólított férfi hirtelen sarkon fordult, és elrohant.

– Mi? – kérdezte Ed értetlenül, ahogy a távolódó alakot nézte, majd az őrnagy felé fordult. – Ismeri őt?

– Egy éleseszű Állami Alkimista a Központból. Az alkímia gyógyászati felhasználását kutatta, azonban az ishvali polgárháború után nyoma veszett…

Ez több volt, mint gyanús.

– Menjünk, őrnagy!

Talán tud valami hasznosat a szerves alkímiával kapcsolatban, tette hozzá gondolatban.

※

– Van tudomása arról, ki ez a személy? – kérdezte Armstrong hivatalos hangon egy helyitől, ahogy jegyzetfüzete egy oldalát a férfi arca elé tartotta. A lapon gyorsan lefirkantott, mégis meglepően pontos portré szerepelt dr. Tim Marcohról.

A férfi másik kezével a széles vállára rakott dobozt támasztotta, amiből Alphonse sisakja kandikált ki. A páncélfiú nem szólt semmit, főként azért, mert nem akarta kiborítani a lakosokat (elvégre egy darabokban lévő, beszélő páncél aligha számít megszokott jelenségnek), de ezen túl elég kellemetlenül is érezte magát jelenlegi helyzetében.

Ed furcsa arckifejezéssel nézte a katonát, ahogy felfedezte a férfi egy eddig ismeretlen, meglepő erősségét. – Őrnagy, elég jól rajzol.

– A portrékészítés művészete nálunk apáról fiúra száll – jelentette ki Armstrong felszegett állal, mire Ednek akaratlanul is eszébe jutott, hogy ez az alkímiájukra is igaz, ez alapján pedig már nem lenne meglepő, ha náluk minden apáról fiúra szállna.

– Igen, ő Mauro doktor lesz – szólalt meg végül a kérdezett helyi férfi.

– Mauro? – kérdezett vissza Armstrong csodálkozva.

– Nehéz idők jártak erre. Az összes orvost behívták a háborúba, de idejött Mauro doktor, és segített rajtunk – mondta a helyi mosolyogva.

A három alkimista körbejárta a várost, és bárkit kérdeztek is, mindenki tudott Marcohról, bár ők Maurónak ismerték a férfit. A lakosok áradoztak a tehetségéről, és láthatóan mindenki nagyon kedvelte az orvost.

De az utolsó személy válasza, akit megkérdeztek, szöget ütött Edward fejébe.

– Csak egy villanás, és máris meggyógyultál! – csilingelte mosolyogva a gyönyörű fiatal nő.

Egy kis útbaigazítás után könnyedén megtalálták az orvos házát.

A város szélén volt, a sziklás hegyoldal közvetlen tövében. Nem volt különös épület, szinte teljesen beolvadt a város többi háza közé; egyszerű, tömb alakú, zsalu nélküli ablakokkal. Annyiban volt csak más, hogy a falát nem festették le, csak a mész szürkéje volt a falra futott borostyán alatt.

– Ez lesz az.

Ed felsietett a lépcsőn, és bekopogott az zöldre mázolt faajtón, de nem várt beinvitálást, hanem hangosan köszönve, türelmetlenül benyitott.

És egy kibiztosított pisztollyal találta szembe magát.

– Miért jöttek ide? Vissza akarnak vinni engem?

– Nyugodjon meg, doktor úr – emelte fel szabad tenyerét Armstrong, de az orvos nem is törődött vele.

– Soha többé nem térek vissza! Hagyjanak! – kezében remegett a pisztoly.

– Félreért, hallgasson meg! – próbálkozott ismét az őrnagy.

– Vagy el akarnak hallgattatni?!

– Nem, nem azért…

– Engem nem ver át! – vágott közbe az orvos, mire a katona lemondóan felsóhajtott, leemelte a válláról Al dobozát, és a férfi elé vágta, mire az megugrott félelmében. Ed is ijedten felkiáltott a öccsével végrehajtott megfélemlítést látva.

– Arra kértem, hogy nyugodjon meg!

Miután sikerült elmagyarázniuk, hogy valóban nem akarják visszavinni vagy megölni, Marcoh beengedte őket a lakásba. Ezután már nem kellett sokat unszolni a férfit, hogy elárulja, mit is keres a kisvárosban.

– Tehát – szólalt meg az őrnagy, miután végighallgatta Marcoh magyarázatát – nevet változatott, és itt, vidéken rejtőzött el? Úgy hallottam, hogy az eltűnésekor bizalmas dokumentumokat is magával hozott.

– Már nem bírtam tovább – felete Marcoh megfáradt hangján. – Bár parancsra tettem, de bemocskoltam a kezem azért a kutatásért.

– Kutatás? – kérdezte kiváncsian Ed.

– A-Az ishvali háborúban. Számtalan ártatlan ember életébe került – mondta az orvos, majd összeszorította a szemét. – Életem végéig sem tudnám jóvátenni, amit ott elkövettem! Viszont… tenni akartam, ami tőlem telik. Orvosként.

– Doktor úr – szólította meg óvatosan az őrnagy –, amit parancsra kutatnia kellett… mi volt az?

Marcoh kinyitotta összeszorított szemét, és bár a fejét feljebb emelte, nem pillantott el a fapadlóról.

– A bölcsek köve.

A szavai kollektív döbbenetet váltottak ki három vendégéből, de a fivéreké mögött a remény szikrája is fellobbant.

– A kutatási jegyzeteket… és magát a követ is elhoztam magammal – folytatta, mire Ed felpattant, és egyetlen kezét az asztallapra támasztotta.

– Magánál van a kő?! Itt van?!

Marcoh szemei elkerekedtek a fiú reakciójára, de végül benyúlt az öltönye belső zsebébe, és előhúzott egy fiolát. Előrenyújtotta, hogy jól lássák az üvegcsében hullámzó élénkvörös folyadékot, majd újra maga elé húzta, és óvatosan letekerte a fiola kupakját.

– A kő… folyékony? – kérdezte Ed hitetlenkedve, majd ijedten felkiáltott, ahogy Marcoh felfordította az üvegcsét, és teljes nyugalommal kiöntötte belőle a bölcsek kövét.

De ahelyett, hogy elfolyt volna, sűrű cseppé állt össze az asztallapon. Olyasmi volt, mintha higany lett volna, de nem korong formáját vette fel, hanem egy szépen csiszolt, lapos aljú kőét.

– Filozófusok köve. Mennyei kő. Csodaelixír. Vörös tinktúra. Ötödik elem – sorolta Marcoh. A fivérek odafigyeltek rá, bár közben Ed érdeklődően, mint egy kisgyerek bökdöste kesztyűs kezével a különös, zselészerű állagú anyagot. – A bölcsek kövét sokféle néven emlegetik. Az állaga sem feltétlenül szilárd. Viszont nem tökéletes; fogalmam sincs, mikor válik használhatatlanná.

– Viszont az ishvali háborúban bebizonyította, hogy az ereje hatalmas! Mint az álpap esetében. Lehet, hogy nem volt tökéletes, de felerősítette az alkímiát. – Ed ajkára a zsenik kissé őrült vigyora kúszott, miközben Marcoh valahogy ijedt szemeket meresztett rá. – Ezek szerint a tökéletes kő elkészítese nem álom! Kutatás kérdése az egész! Marcoh úr! – kiáltott fel, egyetlen kezét az asztallapra csapta. – Hadd nézzem meg a kutatási anyagait!

– Őrnagy – fordult lassan az orvos Armstrong felé. – Ki ez a fiú?

– Ő is Állami Alkimista – felelte a katona, mire Marcoh szemei hatalmasra kerekedtek.

– Mi? Egy ilyen gyerek... – A férfi fájdalmasan felnyögött, és megszorította az orrnyergét. – A polgárháború után hány alkimista visszaadta a kinevezését, mert nem tudták elviselni, mivé lettek… Te pedig csak…

– Tudom, hogy baromságot művelek! – szakította félbe Edward. – De eldöntöttem, hogy akár a poklot is megjárom a célom beteljesítése érdekében!

Az orvos és a fiatal alkimista néhány hosszú másodpercig néztek egymás szemébe. A férfié döbbent, a fiúé pedig határozott volt. Átható, borostyánszín tekintetében el sem lehetett véteni az elhatározást – ha törik, ha szakad, megszerzi, és el fogja olvasni, meg fogja fejteni Marcoh kutatási anyagát.

A férfi egy szó nélkül hallgatta végig Ed magyarázatát arról, hogy egészen pontosan miért is ennyire megszállottja a bölcsek kövének. A fiú sem visszakozott, amikor megkérte erre – tartozott annyival, hogy indokot adjon az orvosnak, ha talán az ő kutatása lesz minden problémájuk megoldója.

– Értem – szólalt meg végül halkan Marcoh, és felállt a székéről, hogy a bedobozolt Alhoz sétálhasson. – Szóval megsértetted a tabut.

Csak nézte a fiatalabbik Elricet, ámulva az idősebb tehetségén. – Hihetetlen. Rögzíteni egy meghatározott emberi lelket… Te talán tényleg el tudnád készíteni a tökéletes bölcsek kövét.

Ed megörült a feltételezésnek, de a férfi hamar lelombozta.

– Nem mutathatom meg.

– Dehát…!

– Ne áhítozz utána! – fordult el az orvos, mindhárom vendégének a hátát mutatva.

– Még a saját testünkért se?! – kérdezte Ed felháborodva.

– Nem szabad! Az egész az ördög műve! Pokoli dolgokkal van tele!

A szavaira a fiú felmordult, és haragosan pattant fel a székéről.

– A poklot már megjártam!

Dr. Marcoh összeszorította a szemét, és hátra sem nézve küldte el őket.

– Nem lehet. Távozzanak.

Mielőtt Edward ellenkezhetett volna, Armstrong a vállára kapta Alt, és kitessékelte őt a lakásból. Nem szólt semmit, de amikor látta, hogy a fiú nem fog visszarohanni, elengedte Ed hátát.

Már majdnem lelépett a lépcsőről, amikor a fiú visszanézett, de végül csak csalódottan fordult előre, és követte az őrnagyot.

Nem tudhatta, hogy dr. Marcoh az ágyán ülve, összeszorított szemmel minduntalan visszhangzik a fejében Ed mondata: a poklot már megjártam.

※

Amikor megérkeztek az állomásra, az őrnagy óvatosan lerakta a bedobozolt, darabokra szedett Alphonse-t egy pad mellé, és miután az idősebbik Elric helyet foglalt, ő maga is leült. Néhány pillanatig egyikük sem szólt, de a karbafont kezű Armstrong végül megtörte a csendet.

– Jó lesz ez így?

– Hmm? – pillantott fel rá Ed.

– Nem volt tökéletes a kő, de erőszakkal elvehetted volna tőle, ha akartad volna.

– Á – dőlt hátra a fiú –, bármit megadtam volna érte, de…

A dobozból kikandikáló sisakra pillantott.

– Nem vagyunk annyira kétségbeesettek, hogy megfosszuk a várost az egyetlen támaszától – fejezte be bátyja mondatát Al.

– Elég az, hogy megtudtuk: a kő valóban előállítható – nézte Ed mosolyogva az eget, majd a melette ülő őrnagyra pillantott. – Keresünk más megoldást.

Vonatsíp hasított a levegőbe, mire felálltak a padról, az őrnagy pedig a vállára kapta Al dobozát, és a peron szélére sétáltak.

– De maga mit fog csinálni, őrnagy? – kérdezte Ed, a vonat szele lobogtatta a köpenyét, és az üres ujjat. – Jelentenie kéne a Központban Marcoh tartózkodási helyét.

– Ma csak egy Mauro nevű kisvárosi orvossal találkoztam – felelte Armstrong, mire Ed halkan felkuncogott.

– Edward… – szólította meg a fiút egy lihegő hang.

Dr. Marcoh állt a peronon, a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni.

– Marcoh úr…

– Itt rejtettem el a jegyzetet – nyújtott előre egy összehajtott papírt, amit a fiú csodálkozva el is fogadott. – Ha nem félsz megtudni az igazságot, nézz utána. Talán te meglátod a mélyebb igazságot is.

Elfordult, és elindult arra, amerről jött. – Bár fölösleges – motyogta. Lassan elcsoszogott, felemelt kézzel integetett a némán álló alkimistáknak. – Imádkozom, hogy egy nap visszakaphassátok a testeket!

A vonat újból sípolt, jelezve, hogy hamarosan indul. Az utazók gyorsan felszálltak a járműre, és üres helyet kerestek maguknak, ahogy a vonat zakatolva elindult.

– Bátyó – kezdte Al, miután leültek –, mi áll benne?

– Központi Nemzeti Könyvtár, 1-es részleg – olvasta fel Ed a kacskaringós kézírást.

– A fa rejtve van az erdőben… – mondta Armstrong elgondolkodva. – Ott számtalan kötetet tárolnak.

Ed felpillantott a kezében tartott papírról, és elvigyorodott.

– Innen eljuthatunk a kőhöz.

※

Az orvos gondolataiban elveszve lépett be az otthonába. A zöld faajtó hangosan nyikorgott, ahogy kizárta vele a fényt a félhomályba burkolózó nappaliból.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet odaadni a címet a fiúnak. Az a kutatás örök sebet hagyott a lelkén, Edward pedig csak gyerek! De már nem másíthatta meg a döntését... habár volt egy olyan érzése, hogy ballépésével veszélyes események indultak meg az Elric fivérek számára.

A férfi leejtette a vállát, és hangosan felsóhajtott.

– Kerestünk téged, Marcoh. – Érzéki női hang szakította félbe a gondolatait, a férfi szemei pedig hatalmasra kerekedtek ijedtében.

Gyönyörű hölgy ült az egyik széken, kabátba burkolt, kecses karjával az asztalra könyökölt. Göndör, fekete haj hullott a vállára, sötétre rúzsozott ajka mosolyra húzódott. A kigombolt kabát és a mély kivágású estélyi nem takarta a dekoltázsa és a kulcscsontja között elhelyezkedő tetoválást.

Buja volt az.

Fullmetal Alchemist: Testvériség Ep05/2

Figyelem! A történet és a karakterek Hiromu Arakawa tulajdonát képezik, a párbeszédek magyar fordítását pedig az Animax tévécsatorna magyar szinkronjából emeltem át. Egyedül a történések megfogalmazása tartozik hozzám.

Ahogy az előző résznél is írtam: szabadidőm, mint a tenger, szóval itt is van a második felvonás! Jó szórakozást:)

5. epizód

Bánateső

2. felvonás

Al apró szilánkokra robbant törzzsel hevert a kövezeten, a bizarr cápaharapás-szerű lyuk széle recés volt, fémtestén kopogtak az aláhulló esőcseppek.

Sebzett mozdulatlan arcvonásait tiszta döbbenet váltotta fel, szeme elkerekedett sötét lencséjű napszemüvege mögött.

Üres belül?!

– Mocsooooook!!! - rontott rá Ed, úgy szegezte előre a kést, mintha bármikor kész lenne ledöfni a férfit.

Sebzett, hiába eresztette le a védelmét a döbbenete miatt, gyorsan reagált a támadásra, és gyilkos jobb kezével megragadta Ed automail csuklóját, amiben a fiú a kést tartotta. – Lassú – szólt, és aktiválta robbantóerejét, bárhogyan működött is pontosan.

De Ed egy karcolás nélkül megúszta, bár a támadás ereje még ugyanúgy hátralökte, és kibucskázott az utcára a sikátorból, vörös köpenye pedig előreesett, át szőke fején.

– A fenébe... – morogta idegesen, ahogy felpattant, és visszalendítette a helyére a vörös anyagot, hogy aztán le is hámozza magáról. Oda sem figyelve dobta le a ruhadarabot az esőáztatta kövezetre. Csak egy fekete trikó volt rajta, de hideg ellenére sem fázott, teljesen feltüzelte a düh és a harci láz. A köpeny nélkül tisztán látszott a kitűnő megmunkálású művégtagja, csak az állandóan viselt fehér kesztyű takart belőle egy részt.

– Automail? – indult el felé Sebzett, hansúlya szinte érdeklődő volt, de csak magával beszélt, elég halkan ahhoz, hogy a fiú ne hallhassa. – Már értem, ezért nem hatott a húsrombolás. Szokatlan kölyök.

Ed összecsapta a tenyerét, és végighúzta ép kezét automailje alkarrészén. A fém megnyúlt, hegyes, lapos, karszéles penge feszült a kézfejének.

Alphonse a sikátor kövezetén kúszva próbált közelebb kerülni Edhez. Hála istennek, a pecsétének semmi baja nem volt, de összeroncsolt páncéljában nem hogy harcképes, még járásképes sem volt. – Bátyó, ne tedd! Menekülj!

– Agyalágyult! – csattant fel Ed. – Majd elfutok, és itthagylak?!

– Összecsapod a két tenyeredet a transzmutációs folyamathoz – elemzett félhangosan Sebzett, nulla figyelmet szentelve a testvéri drámának. Közben Ed, nem téve eleget öccse kérésének, futni kezdett a férfi felé. – Akkor…

Felé döfött Ed automail-pengéje, de még egy másodpercig sem tartott, hogy megragadja a fiú csuklóját, másik tenyerét pedig a fémvállnak feszítse.

– ...előbb a bosszantó, jobb karodat pusztítom el.

Kék fény villant, Ed fémkarja pedig apró darabokra robbant szét. A borítás darabokban vált le a központi, csőszerű részről, ami a fiú idegeihez kapcsolódott, fémujjainak percei elváltak egymástól. A fiú hátraesett, automailjának maradványai ülő alakja, és az előtte magasodó férfi között hevertek.

– Így már nem fog menni az alkímia - állapította meg Sebzett, egyenesen a fiú hatalmasra nyílt szemeibe nézve. Ed összerándult, amikor ő maga is rádöbbent - egy kézzel képtelen harcolni. Két kézzel is az volt, de most minden esélyét elvesztette. A félelem lassacskán kiült az arcára, ahogy egy kézzel húzva magát, elkezdett hátrafelé kúszni, de oldalra esett. Karja nélkül az egyensúlyérzéke sem úgy működött, mint ahogy kellett volna neki. Arca a vizes járdának nyomódott, ahogy meghallotta a férfi felé induló lépteit, és nyugodt hangját.

– Imádkozhatsz Istenhez – engedélyezte kegyesen Sebzett.

– Bátyó, menekülj!!! Bátyó! – kiáltott Alphonse, de szavai nem találtak meghallgatásra.

– Sajnálom – motyogta Ed a földnek –, de nincs kihez imádkoznom.

Sebzett nem reagált.

– Csak én vagyok a célpontja? – folytatta a fiú. – Vagy az öcsémmel, Allal is végez majd?

– Ha közbeavatkozik, akkor igen – jött a felelet. – De csak rád sújt le az ítélet, Acél Alkimista, csakis rád.

– Értem. – Ed ökölbe szorította a kezét, és a férfi felé fordította a fejét, elkerekedett szemei a sebhelyesre szegeződtek, pupillája apró ponttá zsugorodott. – Akkor ígérje meg, hogy egy ujjal sem ér Alhoz!

Bátyja szavaira Alphonse ijedten kapta fel a fejét. – Bátyó!

– Ezt megígérhetem – mondta Sebzett, és lassan Ed feje felé közelítette gyilkos kezét.

– Miket beszélsz, Bátyó?! Mit csinálsz? Fuss el! Kelj fel és fuss!! – Al teljesen bepánikolt. Bátyja egyáltalán nem ellenkezett, csak a földön feküdve, esőben ázva várta a halált. Sebzett keze már majdnem hozzáért. – Állj! Állj!! ÁLLJON LEEE!!!

Pisztolylövés dörrent.

A hang megszakította a sebhelyest a mozdulatban, Al kiáltását elnémította, Ed szeme pedig elkerekedett tőle, kirázva őt a beletörődésből.

– Ne mozduljon! – hasított közéjük Mustang ezredes hangja. – Nagy ámokfutást rendezett, Sebzett.

A férfi mögött kilenc, Sebzettre piszolyt szegező katona volt felsorakozva. Közvetlen oldalán Hawkeye főhadnagy és Havoc hadnagy állt, főnökük közvetlen védelmében.

– Ezennel letartóztatom magát több Állami Alkimista meggyilkolásáért – jelentette ki az ezredes, hivatalos hangja átvágott a sűrű esőfüggönyön.

Sebzett felegyenesedett.

– Az alkimistál eltorzítják a dolgok természetes állapotát. Ez káromlás Isten, a mindenek termetője ellen. A követeként én hajtom végre az ítéleteit! – Hangja morgássá mélyült. – Ha közbeavatkozol, akkor veled is végzek.

– Igazán? – vigyorodott el Mustang. A pisztolyt, amivel a figyelmeztető lövést adta le, a mellette álló nő kezébe nyomta. Hawkeye szemei elkerekedtek.

– Ne avatkozzanak közbe – utasította a katonákat.

– Mustang ezredes! – kiáltott Hawkeye hitetlenkedve az elsétáló férfi után.

– Mustang…? – motyogta Sebzett elgondolkozva. – A Láng Alkimista… – Összerántotta az ujjait, és ellépve a földön heverő Edwardtól, az ezredes felé indult. – Magad jöttél el az ítéletedért. Remek nap a mai!

– Tudja ki vagyok, és mégis kihív engem? – kérdezte Mustang önelégült hangon. Alkimista körrel díszített kesztyűvel takart ujjait csettintésre készen feszítette össze. – Maga bolond!

Hawkeye főhadnagy futott utána, de nem hallotta meg a nő vizes kövezeten csattogó bakancsát. Túlságosan lefoglalta, hogy a csettintés, aminek nyomán lángvihar kellett volna keletkezzen, az eső miatt apró füstfelhőnél többet nem produkált. A felé tartó Sebzett lendületből Mustang arca után nyúlt, de a férfi asszisztense még időben odaért, kezében pisztolyt szorongatva, a talajon csúszva rúgta ki az ezredes alól a lábát, mire a férfi elvesztette az egyensúlyát, ellenfele keze épp a feje fölött suhant el. Felkiáltott ijedtében, miközben Hawkeye két pisztolyt szegezett a sebhelyesre, a sajátját és Mustangét.

Sebzett hátraugrott, hogy távolságot teremtsen kettejük között, majd eldördültek a lövések, de a sebhelyes úgy tért ki a golyók elől, mintha lassítva látta volna őket maga előtt. A főhadnagy nem tartott szünetet, folyamatosan lőtt, amíg a férfi egy sikátor falának menedékébe nem bújt.

– Mégis mi a fenét művel?! – kiáltott a nőre az ezredes felháborodottan, egyenruhája lassan felszívta a vizet a földről.

– Vonuljon vissza, ezredes, esős napokon úgyis béna! – parancsolt rá és sértette vérig felettesét Hawkeye.

Mustang szinte érezte, ahogy a szó, “béna”, kőtömbként zuhan a hátára.

– Jaa, értem – jelent meg a semmiből Havoc, tenyerét felfordította, hogy belessenek az esőcseppek. A hangja nem is lehetett volna monotonabb. – Így nem tud szikrákat kelteni…

– Szerencséd van, hogy nem gyújthatsz lángokat, Állami Alkimista – mormogta Sebzett, ahogy kilépett a fal takarásából. Ismét szembetalálta magát a katonákkal, kilenc rettenthetetlen szempár, és kilenc pisztoly szegeződött rá.

– AKIK A KÜLDETÉSEMBE AVATKOZNAK, PUSZTULJANAK!! – üvöltött fel, dühödt arcán ráncba szaladt a bőr.

– Próbálja csak meg! – zendült fel egy mély hang a háta mögül, mire a férfi éppenhogy csak, de el tudott ugrani a felülről érkező ütés elől, ami összezúzta a betont ott, ahol az imént állt.

– Erősítés?! – szisszent fel.

– Figyelemre méltó, hogy sikerült kivédenie az ütésemet – zengte Armstrong őrnagy, ahogy lassan kihúzta alkimista körrel díszített fémboxerbe takart öklét az összezúzott kövezetből. Kihúzta magát, és Sebzett napszemüveg mögé takart szemeibe nézett. – Hogy mindenkit elpusztít? Kezdje velem! Próbáljon meg engem legyőzni! Az Erőskar Alkimistát, Alex Louis Armstrongot!

Miközben az őrnagy és a gyilkos farkasszemet néztek egymással, Havoc és egy fekete egyenruhás rendőrtiszt sietett a földön továbbra is mozdulatlanul fekvő Edhez, hátánál megtámasztva segítették ülő helyzetbe. A fiú tekintete céltalan volt, borostyán szemei nem is láttak semmit, ahogy megpróbált rájönni, mi is folyik körülötte.

– Egyre többen vannak – mormogta Sebzett az orra alatt, arcán izzadtsággal keveredett esőcsepp csordult le. – Ez is egy jel lenne Istentől?

Az őrnagy, látva a mozdulatlan férfit, lehajolt, hogy felvegyen egy, a betonből kitört kődarabot. – Nem menekül? Bátorsága előtti tiszteletből bemutatom a MŰVÉSZI ALKÍMIÁT, AMI NEMZEDÉKRŐL NEMZEDÉKRE SZÁLLT AZ ARMSTRONG CSALÁDBAN! – harsogta, alakja büszkén ragyogott, ahogy magasra hajította a kezében tartott kődarabot. Hátrahúzta fémboxerbe takart öklét, és erősen maga elé ütött, eltalálva a keze előtt lezuhanó törmelékdarabot. Alkímia kék fénye ragyogott fel.

A kő szinte követhetetlen sebeséggel lőtt ki a sebhelyes felé. A levegőben porrá robbant szét,  de mielőtt Sebzett arcához érhetett volna, tűhegyes, vastag nyíllá tömörült. A férfi szemei óriásira kerekdtek, ahogy oldalra rándult. A kő milliméterekkel száguldott el az arca mellett, fehér haja lobogott az általa keltett szélben, majd a fegyver hangos robajjal zúzta be a jópár méterrel hátrébb magasodó házval oldalát.

– Ki ő? – pislantott Ed. Tekintete újra koncentrált volt, borostyán íriszeit nem vette le a közelben folyó harcról, ahogy a hátát támasztó Havocot kérdezte.

– Ő volt az, aki meggyilkolta Tuckert – felelt a férfi halkan. Nem kerülgette a forró kását.

Ed megrekedt lélegzettel kapta a fejét Havoc fejé, szőke fonata fellendült a mozdulattól.

A harc nem akadt meg. Armstrong, öklét a talajba ütve, betontüskék ösvényét emelte a sebhelyes felé, aki fogát összeszorítva felmordult, robbantó kezével összezúzta az előtte kipattant túhegyes nyúlványt.

Edward nyugtalan tekintettel meredt a harcoló Sebzettre. – Ő volt?!

Havoc, Ed hátán hagyva támogató tenyerét, felpillantott a harcolókra. Most egyikük sem mozdult, várták, hogy a másik támadjon. Közöttük a beton néhány helyen tűhegyes dárdaként nyúlt ki, máshol apróvá zúzva hevert.

– Kőagy őrnagy!! – fakadt ki Havoc. – Ne rombolja már le az egész várost!

– Miket mond? – zengte Armstrong, és levette magáról egyenruhája felsőjét. Nem zavarta a szakadó eső, csak beszélt tovább, és ellenfelét is eléggé lesokkolta ahhoz, hogy ne jusson eszébe kihasználni a kialakuló komédiát, és támadjon. Nevetséges pózban minden izmát befeszítette, még olyan helyeken is kidudorodtak makulátlan bőre alól az izomkötegekek, ahol nem is lehetett volna izma. Csak úgy ragyogott.– A pusztítás és az alkotás együtt jár! Rombolni és létrehozni, ez a világegyetem törvénye!

– Miért vetkőzik le? – kérdezte Hawkeye értetlenül, ahogy unottbarna szemét az őrnagyra emelte.

– Eszement egy logika… – nyögte Havoc lesápadt arccal. Ő, és a mögötte álló rendőrtisztek is olyan pofát vágtak, mint akik épp most hallgattak végig egy nagyon erős fárasztó viccet.

Armstrong hümmögött. – Ha ön is alkimista lenne, nem tartaná eszementnek… – Az őrnagy újra a vele szemben álló, a közjátéktól leengedett védelmű ellenfelére koncentrált. – Nem igaz, Sebzett?

Csönd. Csak az eső hangja akadályozta meg, hogy teljes némaságba boruljon a környék.

– Szóval ő is alkimista? – Mustang csak halkan szólalt meg, fekete szeme enyhén kerek, de csendbe hasító hangját mindenki tisztán hallhatta.

– Értem… – Ed a sebhelyesre szegezte borostyáníriszeit. – A transzmutációs folyamat három fázisa a megértés, szétbontás és összeállítás. Ő viszont abbahagyja a szétbontásnál…!

A fiú mögött álló Havoc szintén a férfit nézte. – Ha ő is alkimista, akkor nem cselekszik ő is az istene ellen, vagy mi?

A félmeztelen Armstrong közben újra támadást indított Sebzett ellen.

– Ráadásul… vajon miért csak állami engedélyű alkimistákra támad? – töprengett hangosan Mustang.

Sebzett sorra tért ki a felé irányuló alkímiai támadások és az őrnagy erőteljes ökölcsapásai elől.

A termetéhez képest gyors, szisszent fel gondolatban a sebhelyes, fogát összeszorította. Hatalmas a pusztítóereje… és alkímiát is használ. Valóban veszélyes ellenfél.

A férfi hirtelen megtorpant, ahogy háta egy ház falának csapódott.

– Nincs tovább! – süvöltötte Armstrong, ahogy két hatalmas öklével sújtott a sebhelyes felé.

Sebzett megvetette a lábát, elemző szemei előtt az őrnagy mozgása mintha lelassult volna. A pillanat, amikor belendül…! Pusztító jobb kezével Armstrong védtelen oldala felé nyúlt – Ez lesz az! –, de a férfi hirtelen visszafogta magát, és jó három lépésre hátrált Sebzett elől, kezeit boxolóként készítette a mellkasa elé.

A sebhelyes szeme elkerekedett a napszemüveg mögött, ahogy tenyere nem ért húst, csak levegőt. Vissza…?! Túlvilági megérzés szakította félbe a gondolatát, és az utolsó pillanatban oldalra rándult. Az elsülő puska lövedéke leverte orráról és összetörte a napszemüvegét, ahogy nem túl mély, de erősen vérző sebet súrolt a halántékába.

– Sikerült?! – kérdezte Mustang a mellette térdelő nőtől, aki lassan leeresztette válláról a lőfegyvert.

– Túl gyors – felelte Hawkeye, hangjában idegesség bújkált. – Csak horzsolta.

Sebzett halkan felmordult, arca bőrét ráncba szedte a méreg. Immáron semmi sem takarta vérvörös íriszét.

Armstrong elkerekedett szemekkel nézett rá. – Barna bőr és piros szemek…?

– A tettes egy ishvali?! – kiáltott fel Mustang ezredes.

Sebzett nyugalmat erőltetett magára és kihúzta magát. Házfal előtt állt, néhány méterre tőle vagy egy tucat katona és rendész fogott rá fegyvert.

– Körbevettek – állapította meg.

– Ne mozduljon! – szólt Mustang, jobb kezét nyugtatólag tartotta fel. – Úgysem tud…

A sebhelyes nem értett egyet az ezredes elkezdett kijelentésével. Ó, dehogynem tud! Robbantó jobb kezét a nedves kövezetre tapasztotta, és berobbantotta alatta a talajt. A kövek és földrögök a mélybe omlottak, nem csak alatta, hanem egy jó tíz méteres körben is körülötte, fekete porfelhő terebélyesedett, aláfestő zeneként zengett a hangos robaj. A tisztek elhátráltak a beomló talaj elől, néhányuk ajkát ijedt kiáltás hagyta el.

– A csatornába menekült... – morogta Havoc dühösen.

– Hagyja! – hasított az ezredes hangja.

– Eszem ágában sem volt követni! – mondta a szőke férfi. – Túl veszélyes.

Armstrong őrnagy sétált Mustang mellé, hátára visszakerült a kék katonai egyenruha felsője, igaz, kigombolva lógott a vállán.

– Sajnálom. Pedig nyert nekünk időt, hogy körbevehessük – mondta az ezredes, de nem vette le a szigorú szemét a hatalmas, robbantott kráterről.

Az őrnagy megrázta a fejét. – Ugyan. Minden erőmmel azon voltam, hogyan tudnék életben maradni.

– Ó, vége van? – bukkant fel Hughes, a hangjára a két másik férfi hátrafordult.

– Hughes alezredes, hol volt? – kérdezte Armstrong kerek szemekkel. Teljesen megfeledkezett róla, hogy az alezredes is velük tartott.

– Fedezékbe vonultam – mondta Hughes nemes egyszerűséggel.

– Hékás, segíthettél volna! – rivallt rá az ezredes.

– Hagyjál már! – kiáltott vissza Hughes gyerekesen. – Ilyen mutánsok ne ráncigáljanak be a horrorshowjukba egy magamfaja átlagembert!

Ed még mindig mozdulatlanul ült, nem vette le a szemét a tekintélyes lyukról, amit Sebzett robbantott a talajba. A rengeteg törmelék mind beomlott a csatornába. A fiú még hallotta, ahogy Hughes alezredes munkára szólítja fel az alárendeltjeit, tartalékosokat hív, és kiadja a parancsot az események megüzenésére.

Tekintete feljebb rebbent.

Öccse alakját pillantotta meg a vel szemben levő sikátorban, a páncél a falnak dőlve ült a földön.

– Alphonse… – suttogta. Gyorsan feltápászkodott, és hiányzó karja miatti ingatag egyensúlyérzékkel szaladt oda dölöngélve az öccséhez. Nem érezte magán Mustang, Hawkeye, Armstrong és Hughes együttérző, ha nem szomorú, tekintetét sem. – Alphonse!

Térdre huppant öccse előtt, egyetlen kezét aggódva rakta a páncél összezúzott szélére. – Al, minden rendben? Hé…

– Szóval – szólalt meg halkan Armstrong – ő a fiatalabbik Elric.

– Olyan sokmindenen mehettek keresztül – Havoc hangja fájdalommal volt teli.

Ebben a pillanatban az aggódva öccsét szólogató Ed erős ütést kapott az arcába, mire mind a négy felnőtt megugrott ijedtében.

– Miért nem menekültél el, amikor azt mondtam, te nagyon hülye?! – csattant fel Alphonse.

– De nem hagyhattalak itt és futhattam el csak úgy!

– Ezért mondtam, hogy hülye vagy! – Újabb ütés az idősebb fiú esőáztatta arcára, újabb ijedt ugrás az aggódva figyelő felnőttektől.

– Mi bajod van? – fogta fájó arcát Ed, a földön ülve vetette hátát a sikátor szemközti falának. – Akár meg is ölhetett volna téged, ha elmenekülök!

– És az is lehet, hogy nem! Szándékosan a halált csak egy hülye választja!

– Ne hülyézd már le egyfolytában a bátyádat! – csapta kezét idegesen a térdére Ed.

– De lehülyézlek! – a fiatalabbik fivér kinyúlt, és a trikója nyakánál fogva rántotta közel magához a bátyját. – Ha életben maradsz, ha túléled, és tovább kutatod az alkímiát, talán rábukkansz arra, hogyan lehet a testünk újra a régi, vagy segíthetsz az olyanokon, mint Nina! Nem hagyom, hogy eldobd ezeket a lehetőségeket, és a halált válaszd helyettük!

Ed elkerekedett szemekkel nézett öccse páncélsisakjának sötét szemkivágásába. Trikója nyakán megszorult Al szorítása…

...és a fémkar hangosan csörömpölve zuhant a kövezetre.

Al felkiáltott ijedtében. – Most meg a jobb karom is leesett! Bátyó, te hülye!

Ed egy ideig még hatalmas, érzelemtől elfakult szemekkel nézte az öccsét, majd lehajtotta a fejét, a fonatából kiszabadult, ázott tincsek az arcába hulltak.

Lassan elállt az eső.

Elmosolyodott. – Jól szétestünk, igaz? A “ciki” szó nem is elég erre.

– De élünk, nem igaz?

– Élünk – bólintott Ed lehajtott fejjel.

Hughes lefelé, míg Mustang felfelé görbülő szájsarokkal nézte a fivéreket.

– Mi van, ez lenne a horrorshowtok különkiadása? – poénkodott az alezredes, de hangjában semmi vidámság nem csendült.

Az ezredes nevetés-szerű sóhajjal nézett rá. – Kérlek.

– Oké – vont vállat Hughes, ajkán már mosoly játszott. – Nem szólok a feletteseknek.

Miközben beszéltek, Havoc, Armstrong és Hawkeye a fiúkhoz sietett. A nő Ed hátára terítette egyenruhájának kabátját, és meleg mosollyal nézett le a szőke fiúra.

– Bajos lenne, ha kitudódna – vette tudomásul Hughes, ahogy három, a fivéreket segítő, bátorítóan mosolygó munkatársát nézte.

– Igen – bólintott az ezredes. – Az idősebbet ki tudnánk magyarázni, de a fiatalabbat nem…

– De hallod – döntötte felé a fejét Hughes, a mosolya vidámból aggódóvá vált –, kemény pasas az ellenfeletek.

Mustang előrefordult, fekete szemeit a kráterre szegezte. – Az ishvali férfi…

※

– Az “ishvali” egy keleti nép, akik egyetlen istenükként és teremtőjükként Ishvalát tisztelték. Miután területeiket hozzánk csatolták, akadt pár kisebb konfliktus, de... tizenhárom éve történt egy eset, ami során egy katona véletlenül lelőtt egy ishvali gyereket... ez pedig polgárháborút eredményezett. A sok lázongás futótűzként terjedt szét az egész Keleti Régión. Hét éven át tartó háború után a katonai vezérkar kiadta a parancsot… Ishval kiírtására. Számos Állami Alkimistát rendeltek be a harcba, ők pedig, a mezei katonákkal ellentétben, “kitűnő eredményeket” értek el. Ezért, annak az ishvali túlélőnek, joga van a bosszúra.

Mustang befejezte a magyarázatot.

Ed, aki a férfi minden szavára egyre erősebben és erősebben szorította össze az állkapcsát, most kifakadt: – Baromság! Nem jogos bosszút állni olyanokon, akiknek semmi közük ehhez! Csak a gusztustalan bosszúvágyát csomagolja be isteni akaratba, és jófiúként pózol!

A fiú nem is pillantott a szobában tartozkodó felnőttek irányába, ahogy ponyvába csomagolt törzsű öccse felé fordulva, lehajtott fejjel főtt a saját levében.

Mustang csapata – Hawkeye főhadnagy, Havoc és Breda hadnagy, Falman altiszt, Fuery őrmester, valamint Hughes alezredes és embere, Armstrong őrnagy hallgatta csendben a fiatalt és az ezredest.

– Ez nem változtat azon, hogy ellenünk van – jelentette ki Mustang. – Mi pedig nem hagyhatjuk magunkat. – Fekete szemeit az alárendeltjeire emelte. – Legközelebb nincs több duma: vége!

– Igenis! – zengett a válasz a határozottan bólintó felnőttektől.

Hughes alezredes a némaságba burkolózó fivérekre emelte fakózöld tekintetét.

– Ed, Al – kezdte lágy hangon. – Most mihez kezdtek? Mi legyen?

– Haladunk tovább – felelte Ed. – Nem torpanhatunk meg. Amíg csak élünk.

– Bátyó…

Öccse hangjára Ed elmosolyodott, egyetlen tenyerét a hiányos páncél csonka vállára tette. – Először is, hogy rendbehozzunk téged, a karomat kell megjavítani. Csak én tudom, hogy van a lelked a páncélhoz kötve, igaz? – tette fel a költői kérdést.

Vidám hangján Hughes, Mustang és Hawkeye is elmosolyodott.

– Igaz – helyeselt Al kedélyesen.

Az idősebbik fivér behunyta a szemét és felszegte az állát, mintha épp egy nehéz döntésnek adna hangot. – Ám legyen! Nyomás a gépészünkhöz! Úgyis rég találkoztunk vele.