Figyelem! A történet és a karakterek Hiromu Arakawa tulajdonát képezik, a párbeszédek magyar fordítását pedig az Animax tévécsatorna szinkronjából emeltem át. Egyedül a történések megfogalmazása tartozik hozzám.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Jó szórakozást a következő fejezethez! :)
2. epizód
A nap, amikor elkezdődött
1. felvonás
A vonat mozdonya sűrű, sötét füstöt eregetett a levegőbe. Edward Elric az egyik ablakpárkánynak támaszkodott, úgy figyelte az elsuhanó tájat.
Mellette az öccse ült, Alphonse. – Bátyó?
– Hm? – fordult felé Ed.
– Mit szólsz a pletykákhoz a liori papról?
– A csodatételekhez? – a hangsúlya elárulta, hogy nem hisz az ilyesmiben. Visszafordult az ablak felé, szemöldökét két ujjának támasztotta. – Hogy a puszta levegőből varázsol elő virágokat? Meglehet, hogy csak bűvészmutatványok…
– De ha mégsem… – vetette közbe Al.
– Ja… Ha ezek igaziak, akkor talán az lesz az…
– A kő, ami egy éjszaka alatt elpusztította Xerxest. A csodás elixír, amit a Keleti Bölcs pecsételt le. Több néven is emlegetik, de mindegyik az alkímia erősítésére szolgál. Ez a bölcsek köve – A kicsi Ed kerekesszékben ült egy domb tetején, mögötte, a völgyben, legelő nyáj látszott, ölében régi könyv hevert. Nadrága bal szára, és pólója jobb ujja üresen lógott. A páncélos Al neki háttal ült, úgy hallgatta bátyját.
– Ha szereznénk egyet, talán visszakaphatnád a testedet, Al – egy pillanatra elgondolkozott, majd mérgesen kiáltott fel. – A fenébe, igazán írhattatok volna többet is!
Ed elmosolyodott az emléken.
– Al – fordult felé.
– Tessék?
– Remélem, most beletrafálunk!
– Én is.
※
– Ed, Al! Hol vagytok? – csinos fiatal nő lépett be a szobába. Barna haját lazán összegumizta a vállánál, sötétzöldes szeme csodálkozva nézett le fiaira. Fehér kötényt viselt, alatta levendulaszín ruhát, hasához paradicsomokkal teli kosarat szorított. – Nahát! Már megint feltúrtátok apátok könyveit.
Al a földön hasalt, vastag könyvet tanulmányozott. A fiú anyjára ütött, arca hosszúkásabb volt, mint a bátyjáé, borostyánszeme is zöldes árnyalatot vett fel, de a haja csak kicsit volt sötétebb, mint Edé.
Az egész szobában szana-szét különféle könyvek hevertek, valamelyek kupacban, néhány pedig magányosan árválkodott.
Ed krétával a kezében ült a padlón, a fára szabályos kört rajzolt, benne egy kisebbel. Két szabályos négyzet volt a körökön belül egymáson elfordulva, a nagyobbik sarkai a külső kört, a kisebbiké pedig a nagyobb oldalait érintették.
Mindkét fiú az anyjukat nézte.
– Ajaj, nem szabad a padlóra firkálni! – rótta meg kedvesen Edet.
– Ez nem is firka! – tiltakozott Ed. – Nézd csak!
Kezeit a kör mellé tette, egy pillanat erejéig kékes fény ragyogta be a szobát; az ábra közepén egy apró famadár emelkedett ki a padlóból, maga körül kisebb mélyedést hagyva a fában.
Anyjuk szeme kicsit elkerekedett.
– Ez... alkímia, igaz? – letette maga mellé a kosarat, fiai elé térdelt. – Apa tanította?
– Ha nincs itt, hogy tanította volna? – kérdezte Ed értetlenül.
– Az egyik könyvben olvastuk! – büszkélkedett Al.
– Olvastátok? – csodálkozott a nő.
A fiúk elcsüggedtek.
– Nem szabadott volna? – motyogta Ed.
Anyjuk összecsapta a tenyerét, mosolygott. – Szó sincs róla! Elképesztő! Teljesen apátokra ütöttetek. Anya nagyon büszke rátok!
A fiúk összemosolyogtak.
Anya megdicsért minket, örültünk neki, úgyhogy még jobban elmerültünk az alkímiában. Viszont, még akkor nyáron, járvány tört ki a faluban… És anyu is áldozatul esett.
Egy nagy csokor fehér virág feküdt egy szerény sírkövön a resembooli temetőben, a gránitba egy nevet, és két évszámot véstek: Trisha Elric, 1878 ~ 1904.
A két fiú a sír előtt ült, térdüket átkarolták, reményvesztetten bámultak maguk elé, megvilágította őket a lemenő nap fénye. Egyedül voltak.
– Bátyó… éhes vagyok… – törte meg a csendet Al halk hangon. Kirázta a hideg, Edre nézett. – Nagyon hideg van… Menjünk haza. Ha esetleg apu hazajönne…
– Ne is emlegesd! – szakította félbe Ed dühösen, mire öccse meglepetten fordult felé. – Az az alak nem az apánk! Még anyu temetésére sem méltóztatott eljönni!
Mindketten elhallgattak.
Ezúttal Ed törte meg a csendet.
– Szerinted vissza tudnánk hozni anyut? – kérdezte nem véve le a tekintetét a sírkőről.
– De… abban a könyvben azt írták, hogy tiltott dolog embereket feltámasztani…
– Ezért… – kezdte Ed, és felállt. – legyen ez titok, oké?
– Már megint itt vagytok? – hallatszott egy kislány hangja.
A fiúk hátrafordultak.
A temető bejáratánál velük egyidős lány állt, aranyos piros ruhát viselt, napszőke haja majdnem a válláig ért, kezét csipőre tette, fufruja alól nagy, kék szemekkel nézett rájuk.
– Mit akarsz, Winry? – kérdezte Ed.
– Nagyi azt mondta, ha olyanért sírsz, aki már nem él, odaát a túlvilágon ő is ugyanannyit fog majd szomorkodni.
– Mi nem sírunk! – kérte ki magának Ed öccse nevében is. Al meglepetten pillantott fel rá. – Te mondod? Anyud és apud sosincsenek otthon, és mindig sírsz utánuk!
Winry elpirult, hátrarakta a kezeit.
– N-Nem is sírok!
Ed kuncogni kezdett. – Biztooos?
– Hiába aggódtam miattatok… – a kislány elfordult, futni kezdett. – Ha utánam értek haza, nem kaptok vacsit!
– Most miért? – kiáltotta Ed utána, és ő is futni kezdett. – Várj már!
Al felocsúdott kábulatából, és ügyetlenül felpattant. – V-Várjatok meg!
※
– Jó étvágyat!
A három gyerek már a Rockbell-ház étkezőasztalánál ült egy töpörödött öregasszony társaságában.
Pinako Rockbell Winry nagyanyja volt, ő gondoskodott az Elric fivérekről Trisha halála után. Bár a fiúk visszautasították, hogy hozzájuk költözzenek, enni mindig náluk ettek. Pinako még fiatal korából ismerte a fiúk apját, a két család mindig is közel állt egymáshoz. Winry, Ed és Al már egészen kicsi koruktól kezdve ismerték egymást.
– Gyerünk, Ed, idd meg a tejed! – szólt rá a fiúra, aki úgy nézett teli üvegére, mintha menten ráugrana.
– Utálom a tejet – finnyáskodott.
– Ha nem iszod meg, törpe maradsz.
– Ki a törpe, te összement szatyor?! – húzta fel magát Ed.
– Mit mondtál, te kis kerti törpe?! – vágott vissza Pinako.
– Te mini szatyor!
– Mikrotörpe!
– XXXS-es!
– 6XS-es!
Úgy veszekedtek, mint két gyerek. Nos, Ed tényleg gyerek volt, de Pinakora ez már messze nem volt igaz.
Winry és Al úgy kanalazták a vacsorát, mintha ez a jelenet hozzátartozna a napi rutinhoz. Valóban hozzátartozott.
※
Winry, Ed és Al hármasban gyalogolt hazafelé a falu apró iskolájából. Ed elöl haladt, kezét zsebre tette, a másik kettő egymás mellett sétálva követte.
– Már megint nem sulis könyvet olvastatok! – rótta meg a fiúkat a lány. – Órán a tanárra kell figyelni.
Ed ciccegett. – Jaj, állj már le!
– Mondd, milyen könyv az? – kíváncsiskodott Winry.
– Az titok! – felelt Al kedélyesen.
– Semmi közöd hozzá, Winry – Ed messze nem volt olyan udvarias, mint öccse.
A lány felfújta az arcát. – Ez nem igazság, mindig titkolóztok.
A gyerekek útelágazáshoz értek.
Al csak kacagott Winry sértődöttségén. Felgyorsította lépteit, hogy utolérje Edet.
– Szia! – integetett a lánynak.
Ed meg sem próbált elköszönni.
Winry, mielőtt befordult volna az utcába, a kezéből tölcsért formálva a fiúk után kiabált. – Ed! Al! Ma este ragu lesz vacsorára!
Al menet közben hátrafordult. – Ez az! – bokszolt két kézzel a levegőbe.
Ed nem fordult hátra, de magasra emelte a kezét, úgy integetett. – Jó! Este átmegyünk!
Már sötét volt kint, amikor a fiúk még mindig apjuk dolgozószobájában voltak, csak egy gyertya adott világosságot. Nemrég értek haza Rockbelléktől.
– De hallod, aki feltalálta a ragut, az egy zseni! – mondta Ed. – Van benne tej, de mégis olyan finom!
Al a földön hasalt, lábai a levegőben kalimpáltak, fejét a tenyerére támasztotta. – Nem vagy komplett.
– Már az ötlet is zseniális, hogy zöldséglevesbe tejet öntsenek! – folytatta Ed, meg sem hallotta öccse megjegyzését. – Egy tudós tudjon ilyen szélsőségesen gondolkodni!
– Hát, nem is tudom…
– De így van! A humán transzmutációhoz biztos szélsőségesen kell gondolkodni!
Attól a naptól kezdve kutattuk mi kell a humán transzmutációhoz, hogy anyut feléleszthessük, tudásunkat pedig egy alkímiatanár segítségével csiszoltuk. Több évünkbe is került, de látni akartuk anyu mosolyát, és boldogan élni tovább együtt. Erre gondoltunk, amikor…
– Víz 35 liter, szén 20 kilogramm, ammónia 4 liter, mész 1,5 kilogramm, foszfor 800 gramm, só 250 gramm, salétrom 100 gramm, kén 80 gramm, fluor 7,5 gramm, vas 5 gramm, szilícium 3 gramm – Ed fejből sorolta a hozzávalókat. – Rendben, most jön képlet.
Nem tartott kevés ideig, mire felrajzolták a hatalmas transzmutációs kört a padlóra. A körben vonalakon és íveken túl régi írásjelek sorakoztak, amik kívül is körbefutották az ábrát.
A két fiú a hozzávalókupac felett állt, ami a transzmutációs kör közepén magasodott. Mindkettőjük kezében kés volt.
– Most pedig a lélek lenyomata – mondta Ed, mire mindketten megvágták az ujjukat. A lecsöppenő vér a kupacra esett.
A fiúk a transzmutációs kör széléhez sétáltak, majd letérdeltek mellé, kezüket a körvonalra tették.
– Kezdjük, Al – Ed mosolyogva pillantott testvérére.
– Ühüm.
A kör felragyogott, kékes fénybe vonva a termet. Ed vigyorogva nézte a történéseket.
Aztán a fény vörösbe váltott, a körből szurokfekete, füstszerű anyag szállt fel, a fiúk pedig ijedten néztek körbe.
– Bátyó, nem jó ez így…
Ebben a pillanatban hatalmas szem nyílt a padlón. Szivárványhártyája lilásszürke volt, körök szabdalták. A nagy tál, amiben a hozzávalók voltak, pont a pupillára esett, majd egy pillanat alatt köddé vált. A szurokfekete füst vékony kezekké állt össze, úgy hullámoztak a földből, mint a hínár a vízben.
A kezek megragadták Alt. Először a csuklója tűnt el. Nem vérzett, sötét füst gomolygott csupán bőre alatt. A fiú rémülten bámulta önnön kezét, felkiáltott.
– Al! – kiáltott neki Ed, de a kezek őt is megragadták, bal vádlija közepe úgy robbant szét, mint a papírmasé. Felsikoltott fájdalmában, elvesztette egyensúlyát, hasra esett.
– Nem lehet! Visszahatás?! – szeme könnyes volt, rémület csillogott benne.
– Bátyó! – Ed felkapta a fejét öccse kiáltására. A fiút a kezek a szem felé húzták, bármennyire is ellenállt. – Bátyó! Bátyó!!!
Al kinyújtotta a kezét, de a teste eltűnt. Először csak darabok ott, ahol megragadták a kezek, de végül teljesen felbomlott, teljesen felszívódott. A testvérek keze ekkor már majdnem összeért, de nem érték el időben egymást.
– AAAAL!!! – üvöltött Ed.
Fehérség.
Eltűnt a szoba, eltűnt Al, eltűnt minden. Ed ismét két lábon állt egy szinte teljesen üres, végtelen hófehér térben. Mögötte hatalmas kőkapu magasodott, gyökérzethez hasonló minta volt rajta, tele vésetekkel.
– Al? Mi? Mit csináltam épp? – nézett körül értetlenül.
– Üdv! – szólalt meg valaki, mire a fiú rémülten a hang irányába kapta a fejét.
Eddel szemben hófehér lény ült. Pontosan olyan színű volt, mint a tér, ha nem lett volna a furcsa, fekete, auraszerű képződmény körülötte, teljesen láthatatlanná vált volna. Emberalakja volt, kisfiú alakja. Pontosan akkora, mint Ed.
– Ki vagy?
– Ó, örülök, hogy rákérdeztél! – lelkendezett. – Én egy lény vagyok, akit úgy hívtok “Világ”. Vagy “Világegyetem”. Vagy “Isten”. Vagy “Igazság”. Vagy “Egész”. Vagy “Egyetlen”. És én vagyok… – a lény kinyújtotta karját, Edre mutatott. – …te magad.
Ekkor a kapu kitárult. Tátongó feketeség volt benne, és a merev tekintetű, körökkel szabdalt szivárványhártyájú szem.
– Üdvözöllek, te ostoba, beképzelt barom! – köpte a fehér lény.
Ed tágra nyílt szemekkel lassan hátrafordult.
A sötétből vékony, fekete kezek nyúltak ki, Ed után kaptak.
A fiú felkiáltott, menekülni próbált, de a karok ráfonódtak, elkezdték behúzni a kapuba.
– Csönd legyen már! – a fehér lény hangja türelmetlen volt. – Pontosan erre vágytál, nem?
A kapu lassan becsukódott. Ed hiába kiabált, hiába próbált kapaszkodót találni. Esélye sem volt.
– Megmutatom... az Igazságot – búcsúzott tőle a lény.
A kapu erőteljes csapódással zárult be.
Ed torkaszakadtából kiáltozott, a sötét térben továbbra is a kezek irányították. Semmit sem látott, de ekkor emlékek vették ők körbe. Mint végeláthatatlan filmszalagok, úgy játszódtak le, Ed saját, és más emberek emlékei.
Olyan volt, mintha óriási mennyiségű információt próbáltak volna a fejembe tömni.
– Hagyd abba! Szétrobban a fejem!!
A sötétséget vakító világosság váltotta fel. Ed bal lába bomlani kezdett, darabokban szállt el, mint holmi papírfecnik, majd a keze követte, és sorra a teste többi része.
– Ne, szétbomlok!! Nem!!! Hagyd abba! HAGYD ABBA!!
Azt hittem széthasad a fejem, de hirtelen rádöbbentem: ez az Igazság.
Az emlékek filmszalagjai egy hófehér sziluett mögött futottak össze. Nőalakja volt, haja lobogott. Ed kinyújtotta felé a kezét. – Anyuuu!!!
A nőalak keze lassan felé nyúlt, de mielőtt a fiú elérhette volna, újra a kapun kívül találta magát. Teste ép volt, keze nyújtva maradt.
– Milyen volt? – kérdezte a fehér lény.
Ed meg sem hallotta. Megfordult, lassan a csukott kapu felé sétált. – Persze… A traszmutációs elméletem nem is volt hibás! – mindkét tenyerét a kőre tette, arcán az igazsághoz közel járó zsenik mosolya terült el. – De valami hiányzik! Csak egyetlen lépésre van az igazság a humán transzmutációról! Kérlek, mutasd meg még egyszer!
– Nem lehet – állt fel a lény. – Ekkora fizetségért csak ennyit mutathatok.
– Fizetség? – fordult felé Ed.
– Igen, fizetség.
Bal lábával a fiú felé lépett, végtagjának fehérségét a talpától kiindulva bőr színe vette át. Ugyanebben a pillanatban a fiú lába ismét felszívódott; elvette a lény.
Ed halálra vált arccal nézett bal lába hűlt helyére, elvesztette az egyensúlyát, de nem esett el. Szembetalálta magát a titokzatos lény arcával, közvetlen közelről.
– Az egyenértékűség elve, nem, al-ki-mis-ta? – szótagolta vigyorogva.
Ed felüvöltött, két kezét vérző, térd felett véget érő lábára szorította. Újra a traszmutációs kör mellett feküdt, megtapasztalta egy végtag elvesztésének fájdalmát.
– A fenébe! Nem hagyhatom annyiban! – nem törődve a fájdalommal hasra fordult, előrébbkúszott, majd megpillantotta öccse közelben heverő ruháit, de maga a fiú sehol sem volt.
– Nem! Nem így kellett…! A francbaaa! – hátranézett, könnyes szemmel bámulta lába hűlt helyét. – ELVETTÉÉK!
Oldalra esett, pont a humán transzmutációs kör szélére.
– Segítség… Valaki… – a kék fény megszűnt, Ed reménykedve pillantott fel. – Anyu…!
Szeme elkerekedett, arca elborzadt a látványtól, ami a szeme elé tárult.
Fekete, emberszerű, de felismerhetetlen valami feküdt a kör közepén, ott, ahol azelőtt a hozzávalókkal teli tál volt. Hanyatt volt, fejét hátrahajtotta, úgy nézett Edre üres, vörös szemeivel. Hosszú haja szétterült teste körül, vékony végtagjai furcsa szögben álltak, felsőtestéből kiálltak a bordái. Hörgött, nyitott szájából pára szállt fel, kezét Edward irányába nyújtotta, de karja lehanyatlott, teste alatt vértócsa terebélyesedett.
Meghalt.
– Ne… – Ed szeme könnyes volt, arcán kétségbeesett árny ült. – Nem így… Nem ezt… Egyáltalán nem ezt akartuk! Al! Alphonse! … Alphonse! … Alphonse! … Az én hibám…! – kezét ökölbe szorította a padlón, ujjai nyomán vércsíkok kenődtek a kövezeten. – ALPHONSE!!!
A terem egyetlen díszítőeleméül szolgáló, régi páncél mozdulatlanul állt a fal tövében. Ed, a fájdalommal nem törődve, odakúszott hozzá, vastag vércsíkot húzva maga után. Felborította a hatalmas páncélt, saját vérével rajzolt pecsétet a belsejébe.
– Add vissza… az öcsémet… – sírta. – Vedd el a lábam, a karom, vagy a szívem... ODAADOM! ADD VISSZA! Ő AZ ÉN EGYETLEN ÖCSÉM!!!
Összecsapta két véres tenyerét, a kék fény megvilágította dühös és kétségbeesett, de elszánt arcát.
※
– Üdv! Még mindig a központi városrészben lógsz?
– Most engedtek vissza a Keleti Főhadiszállásra.
– Jó, hogy itt voltál… Legközelebb dandártábornokként gyere ám vissza, ezredes úr! – kacsintott Hughes alezredes.
Mustang felsóhajtott, odasétált Hughes asztalához.
Az alezredes irodájában voltak. A helyiség nem volt túl nagy, csak az íróasztal és két kisebb fehér kanapé volt a szobában, egymással szembefordítva. Az ablakokon beáramló nappali fény megvilágította a makulátlan falat és sötét padlót.
– Te könnyen beszélsz.
Hughes felnevetett, majd elcsendesedett.
– Á, igaz is – állt fel az asztaltól, és Mustang felé nyújtott egy mappát. – Ha visszamész, ezt átadod?
– Mi ez?
– A végleges jelentés Isaac McDougal ügyéről.
Mustang csak pislogott a dokumentumra.
– Még nem volt hozzá szerencséd, igaz?
– Ja… – sóhajtott az ezredes, és átvette a papírokat. Maga felé fordította, beleolvasott.
Meglepett hangot hallatott. – Alkahesztria Xingből?
– Úgy tűnik, létezik ilyen is – vont vállat Hughes. – Nekem fogalmam sincs, mi ez. Neked?
– Nem is hallottam róla.
Már a folyosókat rótták, folytatták a beszélgetést.
– Na, és mi a helyzet az Elric fivérekkel? – kérdezte Hughes mosolyogva.
– Nem tudom, nem vagyok a gyámjuk – hunyta be a szemét Mustang.
Az alezredes egy pillanatra elhallgatott, majd újra kérdezett. – Mondd, miért akartad, hogy Edből Állami Alkimista legyen? Még csak gyerek!
Mustang nem válaszolt, úgyhogy Hughes folytatta.
– Ha a seregben van, egy nap pokoli dolgokat láthat… akárcsak mi.
Szótlanul mentek tovább, egészen egy mellékbejáratig. Az alezredes megállt az ajtóban, úgy intett mosolyogva a barátjának, ezredes pedig a lépcső aljáról viszonozta a gesztust.
Némán váltak el egymástól.
Hogy pokol? – gondolta Mustang. – Láttak ők poklot, mindketten. Többet is, mint kellett volna…
Resembool, az Elric fivérek szülőfaluja, az ősz színeiben pompázott.
A négy évvel fiatalabb Roy Mustang szörnyülködve bámulta a humán transzmutáció nyomait a fiúk házában, a padlóra rengeteg vér száradt, főleg ott, ahol a fekete lény, Edék anyja volt régebben. A transzmutációs kör maga érintetlen volt, csak a vér takarta el a vonalak egy részét.
– Alezredes úr, hátul nincs… – a szobába Riza Hawkeye sétált be. Kicsit fiatalabb volt, haja fiúsan rövid, de egyértelműen ő volt az. Félbeszakította magát, amikor meglátta, mit bámul Mustang. – Ez meg mi?
– Hová…? Hová tűntek az Elric fivérek? Hová?! – az akkor még csak alezredes dühösen kérdezte a sötétséget.
Egy kevés, a faluban való kérdezősködés után egy másik ház ajtaján kopogtattak. A veranda előtt nagy tábla hirdette: Rockbell Automail.
Kutyaugatás hallatszott.
– Csönd legyen, Den! – szólt rá egy hang, majd az ajtó kitárult, és a két katona megpillantotta az idős hölgyet, Pinako Rockbellt. – A vendégek e…
Mustang nem törődött az asszonnyal, megragadta az ajtót, és szélesebbre tárta. Invitálás nélkül lépett be a házba.
– Mi? – Pinako fel volt háborodva. – Hé, maga, katonáknak mi dolguk itt?!
Mustang körülnézett a szobában. Fogát összeszorította, ahogy meglátta a testvérpárt. Edward Elric kerekesszékben ült, ölében pokróc feküdt, a páncélos Alphonse pedig mögötte állt, a kerekesszéket fogta.
Az alezredes csizmája hangosan dobbant a padlón, ahogy odatrappolt hozzájuk. Megragadta Ed pólóját, az arcához emelte a fiút. – Voltunk a házatokban! Mégis mi az ott?! Mit műveltetek?!
Edward lesütötte fénytelen szemét, sírós hang szökött ki a száján.
Alphonse Mustangra tette páncélkezét.
– Sajnáljuk – mondta. – Bocsásson meg… Sajnáljuk… Sajnáljuk… Sajnáljuk… – ismételgette. A páncél remegett, a fiú hangján hallatszott, hogy ha képes lenne sírni, menten sírvafakadna.
Mustang összehúzta a szemét. – Te vagy…?
※
– Ez megdöbbentő – Mustang és Pinako az étkezőasztalnál ültek, Ed a kerekesszékben, Al pedig mögötte állt. – Hallottam egy tehetséges alkimistáról, és eljöttem, hogy találkozzunk… – a férfi Edre nézett. – De nem gondoltam volna, hogy ő egy gyerek, aki humán transzmutációval próbálkozott... – felpillantott Alra. – …és páncélhoz kötött egy emberi lelket is. Tökéletesen megfelel Állami Alkimistának. Ha tényleg az lesz belőle, vészhelyzetekben köteles lesz katonaként szolgálni, de sokféle kiváltságban is részesül, és magasszintű kutatásokat is folytathat. Talán arra is rábukkanak, hogy hogyan lehetne a testük olyan… mint rég.
Pinako Rockbell hozzácsapta vékony pipáját a hamuzóhoz.
– Miután idebotorkált a fiú csurom véresen, átmentem a házukba, hogy mi történt. Az ott… az ott egyáltalán nem volt ember! Az alkímia teremtette azt a szörnyűséget, nemde? Én ellene vagyok – jelentette ki az asszony. – Azt akarja, hogy még egyszer megjárják a poklot?!
A nappaliban Hawkeye ült csendesen a kanapén. Winry odasétált hozzá, megkínálta teával.
– Tessék! – nyújtotta oda a nőnek a tálcát.
Szőke haja megnőtt, magasra kötött lófarka a lapockájáig ért, fakóvörös szoknya és fekete-fehér hosszúujjú volt rajta. Jóval több színt viselt, mint Hawkeye, akin Mustanghoz hasonlóan csak aranyszín szegélyű, kék katonai egyenruha volt.
– Köszönöm.
Egy kis tétovázás után a lány is leült a kanapéra.
– Hadnagy… – törte meg a csendet, kicsit elbizonytalanodott a megszólítást illetően. – Kisasszony…
– Nyugodtan hívhatsz Rizának – vágott közbe a nő mosolyogva, be is mutatkozott. – Riza Hawkeye. Örvendek – nyújtotta a kezét.
Winry félrenézett, nem fogadta el a kézfogást. A nő egy kicsit csalódottnak látszott.
– Riza… ön lőtt már le valakit?
– Öm… – Hawkeye-t meglepte a kérdés. Elfordult a lánytól, de végül válaszolt.. – Igen.
– Nem szeretem a katonákat – a lány az ölében fekvő tálcára szegezte a tekintetét. – Anyukámat és apukámat is elvitték a háborúba. Ott ölték meg őket… – lehajtotta a fejét. – Most pedig Edet és Alt is el akarják vinni.
– Az ő döntésük, hogy mennek-e, vagy maradnak – felelt Riza, mire Winry felkapta a fejét. Ránézett a nőre.
– Igen... – folytatta amaz. – Az ő döntésük.
A másik szobában Mustang pont erről beszélt. – Nem kötelező, csupán egy felkínált lehetőség.
– Elindulnak vagy megtorpannak – folytatta Riza.
– Reménytelenségben végzitek, vagy behódoltok a seregnek, és lehetőségeket kutattok – az alezredes szigorú tekintettel nézte a fivéreket.
– Mindezekről a fiúk maguk döntenek – magyarázott tovább a nő.
– Ha megvan a lehetőség, haladjatok tovább, előre. Hogy a régiek lehessetek még akkor is, ha az út egy iszapos folyó – fejezte be a férfi.
Winry néhány pillanatig némán nézte Hawkeye-t.
– Riza… ön miért lett katona?
A nő ajka halvány mosolyra húzódott. – Mert meg kell védenem valakit.
A lányt meglepte a válasz, de nem tudott tovább kérdezősködni, mert Mustang kinyitotta a konyha ajtaját, és belépett a nappaliba, mire Hawkeye felállt a kanapéról.
– Indulunk – csendült az alezredes határozott hangja.
– Igenis.
A két felnőtt kilépett a házból, Winry csillogó szemmel bámult utánuk. Pár pillanat tétovázás után a lány utánuk sietett. A veranda lépcsőjénél utolérte Hawkeye-t.
– Akkor viszlát, kisasszony – búcsúzott a nő.
Winry a kezét nyújtotta. – Winry vagyok.
– Akkor, Winry – javította magát Riza, és mosolyogva fogadta el a felé nyújtott kezet. – Remélem, találkozunk még.
A két katona beült a szolgálati autóba, amivel érkeztek, és elhajtottak a földúton. Al, Pinako és Winry csendben bámult a kocsi után.
– Eljönnek majd? – kérdezte Hawkeye Mustangtól.
– El fognak – a férfi biztos volt a dolgában.
– A fiúnak… nagyon fásult volt a tekintete – gondolt vissza Edre a nő.
Mustang viszont a beszélgetésük után is látta a fiút.
– Úgy látja? Az… – elmosolyodott – lángoló tekintet volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése