Fullmetal Alchemist: Testvériség Ep03/1

Figyelem! A történet és a karakterek Hiromu Arakawa tulajdonát képezik, a párbeszédek magyar fordítását pedig az Animax tévécsatorna szinkronjából emeltem át. Egyedül a történések megfogalmazása tartozik hozzám.

Újabb fejezet, remélem elnyeri a tetszéseteket:)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

3. epizód

Az eretnekség városa

1. felvonás

– Halljátok Isten gyermekei ezen a földön… imádkozzatok, higgyetek, és megmenekültök!
Egy régi rádióból szólt a mise, amit egy liori bódé tetejére raktak, hogy mindenki jól hallja, aki közelben tartózkodik.

Ed és Al a pultnál ültek, velük szemben idősödő férfi állt. Nem volt túl magas, arca beesett, görbe orra széles volt, ráhajlott sűrű bajszára. Fülei elálltak a fejétől, sötét hajára pedig sapkát húzott.

– Ti afféle utcai komédiások vagytok? – kérdezte a fiúkat csípőre tett kézzel.

Ed visszaköpte a pohárba az innivalóját; ezt te sem gondoltad komolyan, sugallta a tekintete.

Lecsapta a poharat a tányérja mellé. – Ezt meg honnan a jóédes fittyfenéből veszi?

– Nem vagytok azok?

Ednél kezdett elszakadni a cérna, de végül csak leugrott a bárszékről. Nyakig eltakarta a pult. – Kösz a kaját.

Al is felállt, de beverte a fejét a bódé tetejébe, leverve a rádiót. A régi berendezés a földnek csapódva darabokra törött.

A bódés felkiáltott. – Uram, már elnézést!

– Á, bocsesz, bocsesz, megjavítjuk! – Ed intett, mintha el akarná söpörni a férfi aggodalmát.

– Megjavítjátok? – hitetlenkedett.

– Ja, nézze csak!

Al közben transzmutációs kört rajzolt a rádió köré. Látszott a gyakorlata, könnyedén rajzolt szabályos kört szabad kézzel is. A duplavonalas körből kilógott egy nagyobb, szabályos háromszög három csúcsa, másik három pedig, amik jóval kisebbek voltak ennél, egyik csúcsukkal a külső körvonalat érintették.

Al felegyenesedett, kezét az alkimista kör fölé emelte, bal tenyerét jobb kézfejére támasztotta. – Akkor megy!

Alkímia kék fénye ragyogott fel, és pár pillanattal később a roncs helyén ép rádió állt.

– Így jó lesz? – mutatott Ed a karcolásmentes szerkezetre.

Az összegyűlt kisebb csoport tátott szájjal bámult.

– Ez aztán a meglepetés…! – a bódés elképedt tekintetét a testvérpárra emelte. – Ezek szerint ti ilyen csodatévők vagytok?

Ed hitetlenkedve bámult a férfira, válla előreesett. – Hogy mi van…?

– Mi alkimisták vagyunk… – magyarázta Al türelmesen.

– Alkimista? – kérdezte egy férfi a nézelődők közül. – Most láttam először ilyet.

Ed felszegte a fejét, karját büszkén fonta össze.

– Nem hallottam még az Elric fivérekről? – kérdezte dicsekvő mosollyal az arcán, mire Al is kidüllesztette páncélmellkasát.

– Elric? – gondolkodott el a bódés.

– Én hallottam!

– Az Acél Alkimista, Edward Elric!

Az emberek ámulva állták körbe, kérdezősködtek… de nem Edtől, hanem az öccsétől.

– A híres alkímiazseni?

– Már értem! A páncélodról kaptad a neved…

– Nem én vagyok!! – hadonászott Al. – Tényleg nem én vagyok!

Amint a tagadások elhagyták a “száját”, az emberek elhallgattak, és egy emberként fordultak Ed felé.

– Mi? Az a kis mitugrász? – adott hangot gondolatainak valaki, mire Ednek azonnal felment az agyvize.

– KI A SZEMMEL ALIG LÁTHATÓ KIS VACAK?! – kiáltotta dühösen, majd élesen váltva normálisra változtatta vissza a hangszínét, úgy folytatta. – És ez a műsor meg mi? – A pap szavait visszhangzó rádióra mutatott.

A bódés az Ed kirohanása okozta sokkban válaszolt.

– Ő… Cornello Atya – mondta, és amint elhagyták a szavak a száját, a környéken lévők azonnal kiegészítették az információt.

– Néhány éve érkezett a városba, és Isten igéit, tanait hírdette nekünk.

– Az élőket halhatatlanná teszi, a halottakat pedig feltámasztja!

– Csodás tettei is ezt igazolják!

Az emberek hangjából kihallatszott az elvakult elkötelezettség, az elvakult hit.

– Hogy feltámasztja a halottakat…? – húzta el a száját Ed. – Ez felettébb gyanús.

Edék ellátogattak a szabadtéri csodatételre, ami nem sokkal ezután kezdődött a templom előtt. Cornello Atya fekete papi ruhát viselt terebélyes testén, szögletes, lapos arcát és kopasz fejét is ráncok barázdálták. A templom előtt állt, mosolyogva nézte ujjongó híveit: Lior teljes lakosságát.

Látszólag a semmiből hulltak a cseresznyevirág-szirmok, a rajtuk átsütő napfény élénkké, szinte ragyogóvá varázsolta őket. Cornello Atya egy egész cseresznyevirágot tartott, nagy tenyerében egészen eltörpült az aprócska növény. Két kezét összerakta, megmutatva a fölülre helyezett keze egyik ujján vastag karikagyűrűjét, amit vörös, gömb alakú ékkő díszített, és a mozdulattal együtt a virágot el is rejtette. Vörös fény szűrődött ki az ujjai közül, és a következő pillanatban hatalmas kristályvirág tárult az emberek szeme elé, az áttetsző, rózsaszínes anyag csillámlott a ráeső napsugaraktól. A tömeg még jobban ujjongott, tapsolt.

– Ez az…? – szólalt meg Ed, kezét szemellenzőként használva figyelte az eseményeket. Távol voltak a templomtól, a tömeg mögött néhány méterrel. A fiú felállított bőröndjén állt, hogy átlásson az emberek feje fölött. – Mit szólsz? – kérdezte Alphonse-tól.

– Akárhogy is nézzük, az egy alkímiai transzmutáció – sóhajtott Al.

– De nem törődik az egyenértékűség elvével – vetette közbe Ed. – A szabály szerint a kezdeti és végállapot ugyanolyan tömegű kéne, hogy legyen.

– Ráadásul növényt alakított át ásvánnyá. – Mindkét fiú a melegen mosolygó papot figyelte. – Bátyó, talán ez….?!

– Ja, talán ez.

Ed szeme a pap kezére vándorolt, megpillantva a vörösköves gyűrűt az öregember középső ujján. Bingó, gondolta.

※

A templom harangja hangosan kongatva jelezte a delet. Az oltár előtt fiatal, 20 év körüli nő térdelt, kezét imádkozva kulcsolta össze. Hosszú haja egyszerű, fehér ruha takarta hátára omlott, lábán papucsot viselt. Fejét leszegte, hosszú szempillái árnyékot vettetek sápadt bőrű arcára.

Senki sem volt a templomban rajta kívül.

– Istenem, kérlek, hallgasd meg a kívánságom. – Felpillantott, szürke szemében lilán csillant a beáramló fény, hittel teli tekintetét a robosztus szoborra szegezte. – Kérlek…

Szkeptikus hümmögés szakította félbe, mire csodálkozva hátranézett, szétbontva összefonódott ujjait.

– Ez a pasas lenne Létó?

Az Elric fivérek álltak a két padsor között, Ed zsebredugott kézzel, arcán mosollyal; ő volt a kérdező.

A fiatal nő felállt, a fiúk felé fordult. – Érdekelne a létói vallás? – csendült a hangja.

– Á, sajna nem hiszek Istenben – felelte Ed, még mindig mosolyogva, mire a lány lehunyta a szemét, és helytelenítő, de kedves mosollyal annyit mondott: – Az nem helyes. Hinni Istenben, imádkozni, hálában és reményben élni… olyan csodálatos érzés.

Ed arcán már nyoma sem volt korábbi mosolyának, komor-komoly arccal hallgatta a fiatal nőt, aki végül, meggyőzés gyanánt, csillogó szemekkel a következőt tette hozzá: – Ha hiszel, biztosan nagyobbra nősz majd!

– Mit mondtál?! – Ed már kezdett kikészülni a megjegyzések miatt, amit a nap folyamán a magasságára tettek.

– Nem rossz szándékkal mondta…! – próbálta nyugtatni öccse, de Ed végül csak felnyögött, és levágta magát az első padra, lába keresztben, vörös köpenybe bújtatott felkarja a háttámlára támasztva. – Te tényleg elhiszed ezt az egészet? – szegezte átható pillantását a fiatal nőre. – Hogy feltámasztja a halottakat?

– Igen – lehelte a lány teljes meggyőződéssel, mire Ed szeme enyhén elkerekedett, majd lemondóan felsóhajott, és a zsebébe nyúlva kicsi, sötétbarna noteszt vett elő. Fél kézzel az arca fölé tartotta, a fejét hátradöntve kezdett olvasni belőle.

– Víz: 35 liter, szén: 20 kilogramm, ammónia: 4 liter, mész: másfél kilogramm, foszfor: 800 gramm, só: 250 gramm, salétrom: 100 gramm, és még mindenféle.

A lánynak fogalma sem volt, hogy miről beszél a fiú. – Hogy? – kérdezte értetlenül.

Ed halk csattanással becsukta a noteszt, és könyökével a térdére támaszkodva előredőlt ültében. – Ezekből az anyagokból épül fel egy átlagos, felnőtt emberi test – mondta padlóra szegezett szemmel. – Ezt már tudjuk a tudománynak köszönhetően, de még egyszer sem volt példa sikeres humán transzmutációra. Szerinted imákkal elérhető az, ami tudománnyal nem?! – felpillantott a nőre, tekintete elrettenthetetlen fénnyel csillogott.

– Imádkozz! Higgy! – hajolt előre a fiatal nő, hangja határozottan csendült. – És a te kívánságod is beteljesedik.

Ed nem foglalkozott az elhangzottakkal. Magasba nyújtotta a karjait, majd kezét a tarkójára kulcsolva felpillantott a plafon irányába, ahogy folytatta. – Ráadásul egy kisgyerek zsebpénzéből is mind megveheted a piacon! – mondta keserű vigyorral. – Az ember elég olcsón előállítható.

– Az emberek nem tárgyak – jelentette ki a lány, mire Ed ismét a térdére támaszkodott, arcára vigyor tolult. – Ez káromlás ellene, a teremtő ellen! Meg fog büntetni…!

Ed elnevette magát, arcát eltakarták előreomló tincsei. – Az alkimisták végsősoron természettudósok. Nem hiszünk a Teremtőben, istenekben vagy hasonlókban – felemelte a fejét, miközben a lány egyre dühösebb pillantással meredt rá. – Felfedjük a világ alkotóelveit, és az Igazságot keressük. Milyen irónikus, hogy, bizonyos értelemben, mi állunk a legközelebb Istenhez, pedig nincs is szükségünk őrá.

– Azt állítod, hogy egy szinten állsz Istennel?! Micsoda önhittség!

– Önhittség? Erről eszembe jutott egy történet – kezdte lehunyt szemmel, hátradőlve –, amiben a hős túl közel került a Naphoz, a szárnyain a viasz megolvadt, ő maga pedig a mélybe zuhant – a szemét kinyitotta, sarkából az öccsére pillantott.

– Bátyó…

– Na…! – pattant fel Ed, nem törődve öccse aggódó hangjával. – Kisasszony, szerinted Létó megmentene egy magamfajta tudóst, aki ilyesféleképp gondolkodik? – hajolt meg jobb alkarját a törzse elé tartva, bal kezét pedig az oldalához szorítva.

– Természetesen! – csillant fel a fiatal nő szeme, kezét boldogan kulcsolta össze a mellkasa előtt. – Bármikor elfogadja a megbánásodat.

※

– Atyám, találkozni óhajtanak Önnel.

Cornello az irodájában állt, hátrakulcsolt kézzel a várost kémlelte az ablaküvegen keresztül. Mögötte szélesvállú, napbarnított bőrű, szögletes arcú, középkorú férfi állt, rövid haja és rövid szakálla sötétbarna, fekete ruhája a papéhoz volt hasonló.

– Egy gyerek és egy páncélos férfi – folytatta. – Elric fivéreknek nevezik magukat.

– Nem érek rá. Küldd el őket! – mondta a pap hátra sem pillantva, de aztán elgondolkodva megfogta az állát. - Ne, várj még. Öö, ők az Elric fivérek?

– Igen, így mutatkoztak be az imént.

Cornello az arcára fektette a tenyerét. – Ez kellemetlen. Ő az Acél Alkimista, Edward Elric…

– Az a… páncélos férfi?

– Igen, valószínűleg.

– Mit keres itt egy Állami Alkimista…? – Cornello emberének arcán verejték csordult le. – Talán tudnak valamit a tervünkről?

– Te véreb… nagyon jó lehet a szaglásod.

※

– Erre gyertek. Az Atya rendszerint elfoglalt, és nem tud időt szánni az ilyesmire, de nektek szerencsétek van.

Egy férfi kinyitotta előttük a magas, faragott ajtót, és Cornello egy emberét követve Ed, Al és a fiatal nő a templomból egy fáklyákkal megvilágított, kőfalú terembe lépett.

– Bocsánat – mondta Ed bájolgó hangon, hamis mosollyal az arcán. – Rövidre fogjuk, amennyire csak lehet.

– Igen, jobb, ha gyorsan befejezzük – helyeselt a férfi, majd a felsője belső zsebéből lassan egy pisztolyt húzott elő. A fiatalok nem láthatták a mozdulatot, mert a férfi a hátát mutatta feléjük.

Ebben a pillanatban a faragott ajtó bezárult, mire Ed gyanakvó tekintettel hátrapillantott. A férfi ekkor előrántotta a lőfegyvert, és megfordulva Alphonse-ra szegezte, a mozdulat hangjára pedig Ed visszakapta a fejét, de az eddig az ajtó mellett álló őrök pillanatokon belül sarokba szorították az elébe állított dárdaszerű fegyvereikkel.

– Atyám, mégis mit jelentsen ez…?

– Rosy, ők ketten pogányok, akik tőrbe akarták csalni Cornello Atyát! – felelte a paptanonc, a pisztolyt továbbra is a páncélos Alra szegezve. – Gonoszok!

– Nem lehet! – tiltakozott a lány.

– Ahogy mondta… – szólalt meg Ed. – Fejezzük be gyorsan!

A bal könyökét hirtelen az egyik őr gyomorszájába vágta, ezzel egyidejűleg pedig kirúgta alóla a lábát, mire az azonnal a padlóra zuhant, majd hátranyúlva megragadta a mögötte álló csuklóját, átdobta a testét a válla felett, és a hátába térdelt.

Al sem tétlenkedett, azonnal lendült a pisztolyt rászegező férfi felé, ökle a férfi orrát találta el, mire az elejtette a pisztolyt, az pedig egyenesen Rosy lábához csúszott. A lány ijedten hátrahőkölt, majd oldalra kapta a fejét a kiáltásra, amit az egyik, azóta talpra kecmergett, menekülni készülő őr adott ki, ahogy Ed lábon dobta a saját dárdájával. Csak a nyele találta el, ő maga pedig orra bukott, és a felpattanó fegyver fejen kólintotta.

– Telibe! – kiáltotta Ed.

– Micsoda lárma!

Érdes hang csendült dühösen, mire a három fiatal felkapta a fejét. Cornello Atya állt a velük szemben magasodó emelvényen a korlát mögött, ahova két kőlépcső futott be, és elkanyarodva folytatódtak a fal mentén. A férfi arcán álszent mosoly ült. – Üdvözöllek szent rendünkben, Acél Alkimista.

– Cornello Atya! – kiáltott Rosy áhitatos hangon.

– Néhányan kissé elhamarkodták a dolgot, elnézést kérek.

– Olyan magasról nem hangzik… bocsánatkérésnek – jegyezte meg Ed, tekintetét a  magaslaton álló papra szegezte.

Cornello figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– A tanaink érdekelnek? – kérdezte.

– Valóban el kéne árulniuk egyet s mást, például hogyan téveszti meg a híveit alkímiával…

Rosy Ed felé kapta a fejét, döbbent hangot hallatott.

– Ezt meg mégis hogy érted? – kérdezte Cornello. – Csodás tetteim össze sem hasonlíthatók az alkímiával.

Kezeit ekkor összetette, pont úgy mint pár órája a cseresznyevirággal. Most is piros fény szűrődött ki az ujjai közül, de ezúttal nem kristályvirág, hanem Létó szobrának kicsinyített mása volt a végeredmény.

– Mit szólsz ehhez? – emelte meg a szobrot. – Mondd, képes erre az alkímia?

Rosy, látva Cornello újabb csodatételét, átszellemülten, csillogó szemmel mosolygott, ajkát csodáló sóhajtás hagyta el.

– Pontosan ez aggaszt – Rosy Edre pillantott, aki összeszorított szemmel vakarta a fejét. – Valahogyan képes a törvényekre fittyet hányva átalakítani…

Cornello erőteljesen lerakta a szobrot a korlát tetejére. – Mondom, ez nem alkímia!

Ed nem zavartatta magát, tovább folytatta. – Úgyhogy belegondoltam, ha egy alkimista képes a legendás felerősítőt felhasználva megvalósítani a lehetetlent, akkor… – az arcára komoly kifejezés ült ki, szemét kinyitotta, és Cornellora emelte a pillantását – ...magának is sikerülhet!

– Hogy a…?

– Igen. Vagyis a bölcsek kövével… –  összehúzta a szemét, tekintete az atya gyűrűjére szegeződött – ...ami a maga gyűrűjén van! Mennyit kerestük… – indult el lassan a pap irányába.

– Ez nem csupán egy gyűrű! – szólt Cornello. – Nekem maga Isten tette lehetővé, hogy csodákat teremtsek!

Ed arca kicsit halvány, de határozottan eszelős vigyorban torzult el, és nem vette le baljóslatú tekintetét a papról, ahogy felé sétált. – Még mindig tagadja? Nem hagy más választást, szépen ki kell vernem magából!

– Úgy látom, javíthatatlanul pogány vagy…– Cornello a dermedten álló fiatal nőre pillantott. – Rosy.

– I-Igen?

– Vedd fel azt a pisztolyt a földről – mondta a pap széles mosollyal az arcán.

A lány tétovázott egy kicsit, de végül megszólalt. – Rendben. – Lehajolt, hogy felvegye a lábánál heverő fegyvert.

– Most pedig lődd le az Acél Alkimistát – utasította az atya, mire Ed és Al is a lány felé kapták a fejüket.

Rosy elkerekedett szemekkel bámulta Cornello Atyát, arca színtiszta rémületet tükrözött. – Az… nem megy…

– Az én szavam Isten szava is egyben. Akaratom is az ő akarata! Rosy, lődd le.

A lány remegő kézzel felemelte a pisztolyt, de nem nyújtotta ki a karját. Egész testében rázkódott, fogát összeszorította.

– Mi a probléma? Amikor tavaly meghalt a szerelmed… – a lány ijedten kapta fel a fejét Cornello szavaira – ...ki mentett meg a kétségbeeséstől… – a pap felfelé fordított tenyérrel Rosy irányába nyújtotta a kezét – ...téged?

– Ön, Cornello Atya – remegett a lány.

– Úgy van. Én mentettelek meg téged. És mit is ígértem akkor neked?

– Hogy ő végre újra élni fog! – kiáltotta Rosy. Elszánta magát. Kinyújtotta a pisztolyt, és egyenesen Alphonse páncélos alakjára szegezte, aki reflexből tiltakozni kezdett.

– Áá, nem én vagyok az…!

Rosy kerek szemekkel fordult Ed felé, akin már láthatóak voltak a kiakadás jelei.

– Én vagyok az Acél Alkimista, fogtaaad?! – kiáltotta, elnyújtva az utolsó szót.

A pap sem volt kevésbé meglepve. – Mi az, hogy te vagy az…?

Rosy ekkor Edre szegezte a pisztolyt, aki azonnal elfelejtette a mérgét. Rájött, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni a figyelmüket arra, hogy nem Al az Acél Alkimista, de hát reflex volt és megszokás. Ha az öccsét meglövik, a golyó egyszerűen lepattan a páncélról, legfeljebb egy kis benyomódást hagyva a fémen. Ellenben, ha Edet találja el…

– Sajnálom – szólt Rosy enyhén remegő hangon. – Nincs más választásom.

– De ő egy csaló! – próbálta meggyőzni őt Ed.

– Tévedsz! - tiltakozott a lány. – Cornello Atya csodát fog tenni, és feltámasztja őt!

Ed rendíthetetlen tekintettel nézett Rosy szemébe. – Akkor lőj!

A lány még jobban remegni kezdett, rázkódó kezekkel visszahúzta maga felé a pisztolyt elbizonytalanodásában, de a ravaszt meghúzta. A célzás nélkül repülő töltény Alphonse páncélsisakját találta el, ami így messzire repült, maga Al pedig hátraesett a lendülettől.

– Al! – kiáltott Ed.

Rosy először csak nézte a földön fekvő páncélt, majd kiejtette a kezéből a pisztolyt, mindkét tenyerét az arcához szorította, és dobhártyaszaggatóan felsikított.

– Szép munka, Isten elégedett – nézett le vigyorogva Cornello a sokkos lányra. – Most pedig lődd le a másikat is.

De ekkor Al felült, üres páncéltestével a pap felé fordult. – Maga a híveivel is kegyetlen!

HOGYAN?! – üvöltötte egy hang Cornello fejében.

A lány rémülten nézte a feltápászkodó Alphonse-ot. – M-Mi folyik itt…?

– Semmi, ez van – Ed Al előtt állt, egyik kezében öccse sisakját fogta, másikkal pedig megkopogtatta a páncéltestet, ami üresen kondult a mozdulatra.

– Szó szerint – jegyezte meg Alphonse, és előrehajolva megmutatta Rosynak üresen tátongó páncélját, mire a lány az ajkához kapta a kezét, félelemtől csillogó szeme óriásira kerekedett.

– Egy üres páncél?! – üvöltötte Cornello, miközben Al átvette bátyjától a sisakját, és visszatette a helyére. – Ez is bizonyítja, hogy mennyire elvetemültek is valójában! – hátrált el a korláttól, egyenesen a falig. Kinyitott egy kis, fából készült zsalut, ami egy falba süllyesztett kapcsolót rejtett. – Végeznünk kell velük, most azonnal! – azzal lehúzta a kart.

Egy szerkezet indult mozgásba, tisztán lehetett hallani a falból jövő fogaskerék-hangokat, kattogást és zúgást. Pár pillanattal később az egyik fal közepe lassan felemelkedett, s három fiatal pislogás nélkül bámulta az állatot, ami feltűnt mögüle.

Nem, nem is állat volt. Szemei vörösen világítottak oroszlánfején, de a törzse felétől a teste már valamiféle madáré volt, talán keselyűé, a farka pedig pikkelyes krokodilfarok.

– Most láttok először kimérát, mi?

– Idáig is képes volt lesüllyedni a bölcsek kövével? – kérdezte Ed zsebre dugott kézzel. Az Elric fivérek nyugodtan ácsorogtak a helyükön, de Rosy rettegve hátrált el az ismeretlen lény elől.

Ed, néhány pillanat némaság után, végül előrelépett.

– Bajos lenne puszta kézzel harcolni – mondta összecsapva a tenyerét, majd a padlóra fektetve őket. Hosszúnyelű fegyver emelkedett ki lassan a kövezetből, tekintélyes mélyedést hagyva maga után, a folyamatot az alkímia kék fénye kísérte. A díszes dárda ugyanaz volt, mint ami három éve a vizsgán transzmutált, de ezúttal egy kéz is elég volt a fegyver kialakításához.

– Nem használtál kört! – kiáltott döbbenten Cornello, aki már újra a korlát mellett állt. – Ezek szerint az “Állami Alkimista” nem csak egy üres cím?! Viszont…

A kiméra támadt. Állati üvöltés tört elő oroszlánszájából, Ed felé vetette magát. A fiú hátraugrott, védekezve maga elé állította fegyverét, de a szörny egy csapással háromfelé szelte azt, ugyanaz a mozdulat pedig automail bal lábát is elérte, felhasítva a fekete nadrágot. A fáklyák fénye megcsillant a kiméra hosszú karmain, Ed pedig inkább a meglepettségtől kiáltott fel, mint a fájdalomtól; fémlába nem érezhetett fájdalmat, és a szerkezet meg sem karcolódott.

Cornello nem láthatta a részleteket magas helyzetéből, csak azt, hogy a kiméra eltalálta a fiú lábát. – Na milyen? – kérdezte kárörvendő vigyorral. – A karmai még a vasat is átvágják!

Ed a lábáról Cornellora pillantott, arcára vigyor költözött. – Na persze!

Ekkor a kiméra karmai tőnél végigrepedtek, és mielőtt a letörött támadóeszközök a földre érhettek volna, Ed, teljes erejét beleadva, fémlábával rúgta szügyön az állatot, mire az tehetetlenül repült hátra. Továbbra is fél lábon maradt, bal lábát a testéhez közelebb hajlította, lábszára külső fele szinte teljesen a plafon felé fordult, megmutatva a fémet. – Bocs, de spéci a lábam – címezte Cornellonak a megjegyzést vigyorogva.

– Tépd szét! – üvöltötte a pap dühösen a kimérának, mire az állat újra Edwardra vetődött, hegyes fogakkal teli száját nagyra tátotta. A fiú maga elé tartotta jobb alkarját, a szörnyeteg pedig ráakaszkodott, de fogai nem mélyedtek húsba. Ed ökölbe szorította a kezét, karja enyhén remegett a megerőltetéstől, hogy visszatartsa a kimérát.

– Mi a baj, cicus? – cukkolta az oroszlánt. – Ízlelgesd csak!

Lábával felrúgott, eltalálva az állat védtelen állát, mire az eleresztette a fiú fémkarját, és hanyatt csapódott a földre.

Cornello kistányér méretűre kerekedett szemekkel bámulta az eseményeket, de főleg a fémet, ami a kiméra fogai által elszakított köpeny ujja alól villant ki. – A karod… – hangja felismerés súlyától volt terhes, arca lassan sötét vigyorba húzódott. – Az öcséd csak egy páncél… értem már. Hát így állunk. – Ed nem szólalt meg, de lerántotta magáról szétszakadt köpenyét. – Acél Alkimista, ezt szépen megcsináltad.

Rosy rettegőn csillogó, elkerekedett szeme Edre szegeződött, mindkét kezét a szájára szorította. A fiú csak egy fekete trikót viselt, aminek jobb oldalát a derekáig levágták, hogy ne zavarja a fémvégtagot, és így tisztán látszott az illesztés is, ahol a fém a bőrére kapcsolódott. Fémpáncél borította Ed vállát is, hogy a szerkezet biztosan rögzítve legyen a testéhez, körülötte lilás színű sebhely húzódott végig, keretbe foglalva a csavarozott illesztést.

A fonatából kiszabadult tincsek fél szemébe lógtak.

– Jöjjön le, harmadrangú! Megmutatom, mi a különbség köztünk!

~~~~~~~~~~~~~~~

Remélem, hogy tetszett nektek.:)

Hálás lennék a visszajelzésekért is.:)