Figyelem! A történet és a karakterek Hiromu Arakawa tulajdonát képezik, a párbeszédek magyar fordításá pedig az Animax tévécsatorna magyar szinkronjából, illetve az MRMA.hu magyar feliratából emeltem át. Kizárólag a történések megfogalmazása tartozik hozzám.
Komolyan össze kéne szednem magam. Ne haragudjatok az ismételten egy napos késésért (mondjuk ez még mindig jobb, mintha heteket csúsznék :D), de ezúttal nem volt rá okom, egyszerűen lusta disznó vagyok, és töltött tojást ettem ahelyett, hogy befejeztem volna az első felvonást. :D
Azért jó szórakozást!
8. epizód
Az 5-ös laboratórium
1. felvonás
Al alig tudta szemügyre venni zuhanó testet, csak a holdfényben csillogó tekintélyes méretű henteskést látta, ami határozottan felé lendült.
Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania, ismeretlen támadójának fémpengéje pedig alig egy méterrel odébb vágódott bele a talajba, de az idegen azonnal kirántotta onnan, és újból támadásba lendült.
Al hátrálva tért ki az először jobbról érkező tűhegyes fenőre hasonlító penge, majd balról érkező henteskés elől, aztán hátraugrott, hogy a felülről érkező csapást is kikerülje.
A nagy lendülettől a kés mélyen belevágódott a száraz talajba, amely feltöredezett körülötte. Az idegen megmozgatta benne a pengét, hogy könnyebben kihúzhassa a beragadt fegyvert, majd lassan felegyenesedett.
Az idegen talán másfél fejjel lehetett alacsonyabb Al páncéljánál, de annyival szélesebb is vol; rövid lábaival és hosszú karjaival egy idétlenül öltözött gorillára emlékeztetett. Könyökig vastag anyagú kesztyű fedte fatörzskarjait, annak szegélyétól fejjebb pedig fémlemezekból álló páncél takarta mindkét vállát. A lábain csizmát, és a fentihez hasonló páncélt viselt, teste köré vastagnak tűnő ruhaanyagot csavart, amelyet vastag szíjjal rögzített a derekánál. Egy négyzetmilliméternyi bőr sem látszott belőle – fejét groteszk páncélsisakkénk funkciónáló állatkoponya takarta, és az éjszakai sötétség miatt ennek résein át csak még mélyebb sötétséget lehetett látni. A koponya tetejéből sűrű, valaha fehér szőrme hullámzott alá.
– Nagydarab létedre jól mozogsz – zendült fel az ismeretlen basszusa, amely könnyedén átszelte a köztük lévő jó tízméternyi távolságot. Egy lélegzetvételnyi szünet után hozzátette: – Máskülönben nem is volna szórakoztató a számomra...
– Ki vagy te?!
– 66-os – felelte az ismeretlen. – Persze ez csak a munkahelyi nevem.
Két pengéjét felemelte, és arca előtt keresztezve őket meredt Alra.
– Szépen fel foglak koncolni… – folytatta. – Szóval rajta, üvölts csak!
Eközben Ed, mit sem sejtve a kint zajló eseményekről, hatalmas terembe érkezett az épület szívében. Ha nem is volt nappali a fény, a helyiséget rendesen kivilágították.
A fiú néhány lépés után megállt a terem közepét elfoglaló óriási ábra előtt.
A padlóra festett hatalmas körben szabályos hatszög helyezkedett el, minden csúcsa érintette a külső kör vonalát; ezeket a helyeket valamivel kisebb körrel jelölték, talán két felnőtt bele tudott volna állni anélkül, hogy kilépnek belőle. A hatszögben újabb kör volt, és a hatszög oldalainak felét, ahol a második körvonal teljesen ráilleszkedett, szintén kisebb kör jelölte – de ezek, a külsőekkel ellentétben – feketére voltak kifestve. A belső körben pedig újabb sokszög volt, ezúttal egy ötoldalú; ez volt a legbelsőbb vonal. Végül pedig, egy derékmagasságú oszlop díszelgett az ábra kellős közepén, aminek lapos tetejére szintén ötszöget festettek.
– Ez meg mi a fene? – járatta végig a tekintetét az ábrán. A külső, kis, üres körökben gyanús, kifakult, vörös foltok díszítették a kőpadlót.
– Talán a bölcsek kövének létrehozásához kell…?
– Pontosan – visszhangzott elő az egyik oldalsó folyosóból egy férfihang, mire Ed az árnyékba burkolózó boltív felé kapta a fejét. – Nem tudom, ki vagy, kölyök, de nem semmi, hogy ránézésre megállapítottad.
Az árnyékból kilépő szélesvállú alak minden lépését lánccsörgés kísérte.
Mellkasát fekete vért, karjait pedig fakózöld anyag takarta, vállait három-három fémlap fedte derekára lánccal fehér anyagot elősített. Al kinti ellenfeléhez, 66-oshoz hasonlóan az ő bőréből sem látszott egy tűhegyni folt sem, arcát páncélsisak és szeme alá kötött anyagdarab takarta, lábait pedig vaspáncél és a vért meghosszabítása. A pancélsisak tetejéből Aléhoz hasonló, hosszú műszőrtincs hullott alá, a sisak bal oldalán pedig függőleges horzsolás árka futott le.
Jobb kezében hosszú, vékony kard markolatát fogta.
– Te meg ki vagy, öreg? – kérdezte Ed a félelem leghalványabb jele nélkül.
– Az a feladatom, hogy őrizzem ezt a helyet – felelte az ismeretlen. – Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha 48-asként mutatkozom be.
A lánccsörgés elhallgatott, ahogy az árnyékból teljesen kilépve megállt a teremben.
– És nem vagyok öreg sem – tette hozzá.
Ed 48-as szemébe meredt, igaz, nem láthatta őket. A páncélsisak teljesen árnyékba vonta az idegen arcát, tiszta feketeségen kívül semmi sem látszott belőle.
– Az a parancsom, hogy végezzek minden betolakodóval – folytatta 48-as. – Ne vedd rossz néven, kölyök.
– Én is csak ugyanezt tudom mondani... – felelte Ed, majd összecsapta kesztyűs és fém tenyerét, és automailjére helyezte helyezte a másik kezét. A fekete dzseki ujja alól éles fémpenge kúszott ki – ez volt Ed szokásos fegyvere. Megnyújtotta az automail alkarborítását, amely, bár meglepően alkalmas volt a harcban pajzsként és pengeként egyaránt, Winrynek mindig szívrohamot okozott; hogy meri az a barom elalkímiásítani élete fő művét?!
A folyamat maga egyébként fél pillanatig sem tartott.
– Ne vegye rossz néven, ha legyőzi egy kölyök – fejezte be a fiú.
– Hmm? – billentette oldalra a fejét 48-as. – Egy alkimista?
Ed nem vette le róla a szemét, de csak annyit látott, hogy a páncélos a másik kezével is kardjának markolata után nyúl, majd egy suhanó hang, és 48-as közvetlenül az arcába hajolt.
A fiú kővé dermedt, és hatalmasra kerekedett szemekkel nézte a látóterét elfoglaló sisakot, amelynek belsejében még ilyen közelről is csak sűrű árnyékot látott.
– Lássuk, mire vagy képes – mondta 48-as.
Ez a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy Ed kirázza magát a döbbent dermedtségből, és amikor 48-as lentről átlósan vágott a vékony karddal, a fiú szinte hihetetlen sebességgel hajlította be a térdét és hajolt előre, elkerülve a csapást. Fellélegezni nem volt ideje; a következő suhintás fentről érkezett. Ed hátraugrott, közben pedig saját automail-pengéjével védekezett – a fém szikrát hányt, ahogy a kard éle végigszáguldott a végén.
– A műkarod megmentett – húzta hátra 48-as a kardot, döfésre készülve. – De a kardom az acélt is átvágja!
A kard előrelendült, de a penge az utolsó pillanatban irányt váltott, és jobbról csapódott Ednek, aki életmentő reflexből rántotta fel saját pengéjét, elkerülve, hogy kevesebb feje legyen az ajánlottnál.
Ed pengéjének lapja, és a kard éle egymásnak feszült, majd a fiú kifelé döntötte az alkarját, ellökve magától a 48-as fegyverét. Egy pillanatra szabad volt az út.
Ed előrelépett és vágott, de ellenfele elugrott a támadása elől, és másik suhintással felelt, amit a fiú előrehajolva került el, és lendületből kirúgott automail lábával, pont a hasa közepén eltalálva az őrt.
A kardforgatót eltalálta a rúgás, és ennek lendületét kihasználva hátrarugaszkodott, pár méternyi távolságot teremtve önmaga és Ed között.
A derekán körbefutó láncok fülsüketítően csörömpöltek, de a hangba tompa kongás is vegyült.
A támadni készülő Ed megtorpant a hangot hallva, szemei enyhén elkerekedtek.
– Héhéhé! – húzta ki magát vigyorogva, bár az arckifejezése inkább tükrözött hitetlenséget, mint örömöt. – Maga netalántán üres ott belül, öreg?!
48-as elismerően húzta ki magát.
– Nem rossz, hogy észrevetted.
– Akivel edzeni szoktam, nagyon hasonlít magára – felelte a fiú.
– Ó. – Érzelemmentes hangjába halvány csodálkozás vegyült. – Ezek szerint kint is élnek a magamfajtából.
– Egyáltalán nincs ínyemre – húzta össze a szemét Ed. – Szóval van még egy idióta rajtam kívül, akinek eszébe jutott egy lelket páncélhoz csatolnia.
– Hm. – A rövid hang felért egy nevetéssel. – Hadd mutatkozzam be még egyszer. A 48-as sorszámot a siralomházban kaptam, amikor még megvolt a testem. Csak “Darabolós gyilkos” néven emlegettek.
– Siralomház. Ahogy sejtettem – mondta Ed. – Mondja! Arra használják a helyet, hogy a rabokból készítsék el a bölcsek kövét?
– Erre nem válaszolhatok – felelte a Darabolós gyilkos. – Csupán a képességeim miatt alkalmaznak. Megkaptam ezt a testet, és megtettek ide őrszemnek.
– Szóval… van pecsétje, ami összeköti a lelkét és a páncélt – állapította meg Ed, és bár 48-ast nézte, sokkal inkább magának beszélt.
– Pontosan – nyúlt fel 48-as a sisakja alsó felét takaró anyaghoz. Lecsúsztatta magáról a fehér textíliát, majd páncéltenyerét a homlokára téve felnyitotta a sisak elejét. A pecsét azonnal láthatóvá vált.
Az alakja egész más, mint Alé, állapította meg Ed. Még a felfestésének módja is – ez szépen kidolgozott, pontos ábra volt, ellentétben a fiatalabbik Elricével, amelyet az idősebbik kétségbeesetten, sietve rajzolt meg. Annak vonalai recés szélűek voltak és egy kisgyerek mutatóujjával megegyező vastagságúak, de 48-asé olyan volt, mintha ecsettel festették volna fel.
A körben három egyenes alkotott szabályos háromszöget, de nem álltak meg a körvonalnál, hanem egymás keresztezve kifutottak belőle. A háromszögben ferde, S-szerű hullámvonal foglalt helyet, az oldalai közepétől pedig három kampós vonal indult a körvonalon kívülre.
– Ez az a pecsét… Ha sikerül elpusztítanod, akkor te nyertél.
Ed felvonta fél szemöldökét.
– Nagyon rendes, hogy megmutatja a gyenge pontját.
– Én az a fajta vagyok, aki az izgalmat keresi a harcban – felelte 48-as.
Ed féloldalas vigyorra húzta a száját.
– Mivel ilyen jófej, nem bánná, ha lelépnék? – Az egyetlen válasz, amely érkezett, a páncél halk kattanása volt, ahogy 48-as visszacsukta a sisakját. – Hát, megpróbáltam.
– Szerinted egy tömeggyilkos futni hagyná a zsákmányát? – húzta vissza a helyére a fehér textíliát az őr.
Lenyúlt, hogy újra két kézzel foghassa a vékony pengéjű kardot.
– Nos, kezdjük.
※
A Központi Főparancsnokság telefontermében szőkésbarna hajú titkárnő hallgatta fáradtan leggyakoribb vendége véget nem érő szövegelését.
A pult vonalában hét vezetékes telefont választottak el vékony panelekkel egymástól, az egyik középsőből pedig kékegyenruhás fenék kandikált ki.
Hughes alezredes volt az, ahogy a kagylót a füléhez tartva a telefont támasztó asztalra könyökölt.
– Ahogy mondooom – kezdte elölről, arcán levakarhatatlan, idióta vigyor – Most lesz Elicia harmadik szülinapja!
A vonal másik oldalán, east city-i irodájában egy nagyon ideges Mustang vette elő hivatalos hangját.
– Hughes alezredes – hangsúlyozta –, épp dolgozom.
– Micsoda véletlen! – mondta kedélyesen Hughes. Nem vette a célzást, miszerint hagyja már békén a fenébe szerencsétlen ezredest, és ne kezdjen újabb dicsőítő beszédet édesdrága kislányáról. – Én is.
Újra a kezében szorongatott fényképre pillantott, amelyen Elicia Hughes nevetett habosbabos ruhácskájában.
– De most komolyan, annyira aranyos! – kezdte elölről.
– Felfogtam! – sóhajtotta idegesen Mustang. – Ne hívogass folyton azért, hogy a lányodról fecsegj! És főleg ne a katonai vonalon!
– Nem csak a lányomról van szó – kezdte Hughes drámai hangon, csücsörítve. Elcsúsztatta a hüvelykujját a fényképpel, így láthatóvá vált alatta egy másik, amelyen Gracia mosolygott kedvesen a kamerába. Újra elvigyorodott. – A feleségemre is büszke vagyok!
Az egyetlen válasz, amit kapott, egy fáradt sóhaj volt.
– Értem, értem – komolyodott el Hughes. – Én is meghallgatom... ahogy elbüszkélkedsz a helyes és bájos – szünet – Sebzettedről.
Mustang a vonal másik végén elhallgatott, és lehunyta a szemét.
– Számos ismeretlen holttestet találtunk – szólalt meg végül. – Már eléggé oszlásnak indultak, így nehéz meghatározni, hogy ő köztük van-e. Mostanában semmi nyoma itt keleten, sokan úgy hiszik, meghalt.
– Ha ez a helyzet, akkor hamarosan visszahívhatjuk az Elric fivérek védőkíséretét.
– Még Armstrong őrnagy van megbízva a feladattal?
– Nem, jelenleg az őrnagy beosztottjaié a megtisztelő feladat.
Az emlegetett szamarak épp az Elric fivérek bérelt szobájában sápítoztak.
A szoba ablaka tárva nyitva állt, a rögtönzött kötél egyik vége, amivel a fivérek megszöktek, az ablak alatti ágy lábához volt kötve, másik fele pedig békésen lengedezett a gyenge szellőben.
A gyanús csendre figyeltek fel először, bár először arra gondoltak, hogy alszanak, de aztán Ross hadnagynak feltűnt, hogy még mindig fény szivárog ki az ajtó alól, a fiúk pedig nyílván nem lámpánál alszanak. Kopogtatásra nem kaptak választ, szóval be is rontottak, és határozottan nem tetszett nekik a látvány. Vagyis a látvány hiánya, figyelembe véve a tényt, hogy egyik Elric sem tartózkodott még a közelben sem.
– Meglógtak! – rohant az ablakhoz Ross.
Mögötte Brosh törzsőrmester fogta a fejét. – Armstrong őrnagy kicsinál minket kötelességmulasztásért…!
Ross hadnagy megragadta a szökési segédeszközt, és olyan erősen szorította, hogy elfehéredtek az ujjpercei.
– Azok a kis csirkefogók! Miért nem tudják a mi helyünkbe képzelni magukat? – Elfordult az ablaktól, és a kilőtt a kijárat felé. – Indulunk!
– Hová?
– Mit gondolsz? – nézett vissza a férfira menet közben Ross. – Az 5-ös kutatólaborba!
※
Az 5-ös laborban még mindkét testvér küzdelme javában zajlott, és nem tűnt úgy, hogy még mostanában dűlőre jutnak az ellenfelükkel.
Ed épp csatakiáltva lendült 48-as felé, de a páncélos a kardjával megakadályozta a csapást, pengéjével a fiú automail keze és a penge közé vágott. Ed oldalra ugrott, és kifordult a pengéből, majd azonnal a feje felett kellett kereszteznie a karjait, az automaillal felül, hogy kivédhesse a páncélos felülről érkező csapását.
Az újabb támadást félreütötte, és a hirtelen mozdulatban furcsa kattanást érzett, de sokkal inkább hallott, automail vállánál.
Megdermedt.
Mi?! Valami baj van a vállamal…!
Egyetlen szerencséje volt, hogy ellenfele minden mozdulatát hangos lánccsörömpölést kísérte, mert így észrevette, hogy 48-as újra mozdult. Elkerekedett a szeme a nyaka felé suhanó pengét látva, de az utolsó pillanatban sikerült lebuknia, a csapást így csak mozdulattól fellendülő fonatának utolsó két millimétere bánta.
Nem tudta mi van a vállával, de el akarta kerülni az automail kéz használatát, amíg nem jön rá a bajra.
A következő támadás már készült is, ahogy 48-as a feje fölé emelte a kardot. Ed térde még le sem ért az előző csapás kivédése érdekében tett mozdulatból, de gyorsan leszorította a sarkait, és hátralendült, használható kezével a földre támaszkodott a feje mögött, és átlendítette magát a keze másik oldalára.
A hirtelen keletkezett három méter távolságot a páncélos hamar átszelte, majd suhintott is balról, majd jobbról, ami elől Ed újra és újra félreugrott.
...Úgyhogy ellenállóbb a rozsdának, villant az emlékezetébe a mutatóujját feltartó Winry képe. Viszont így kevésbé strapabíró, szóval ne hasz…
Ezt gyorsan le kell zavarnom, különben…
– Nagy bajban leszek! – fejezte be hangosan, és a sok hárítás után újból támadásba lendült.
48-as a kardjával kivédte a csapást. A pengét a lendület hátrafelé vitte, így a páncélos megpördült a tengelye körül, hogy megtartsa, és suhintott is. Ed lebukott, így a kard csak a feje felett suhant el, nem pedig benne, majd miután félreugrott egy következő csapás elől, ismét támadt.
Hárítás, támadás, támadás, hárítás.
Ahogy hátraugrott, hogy elkerülje az újból felé suhanó pengét, szabaddá vált a hasa, a páncélos pedig ezt kihasználva, a harc során először mellőzve kardját, lábbal támadt.
Gyomorszájon rúgta a fiút, aki erősen csapódott a kópadlóra. Ed arca grimaszba torzult a fájdalomtól, és kiszökött belőle a levegő, de ahogy tudatára ébredt a rávetülő hatalmas árnyéknak, oldalra gurult, a penge pedig beleállt a kőpadlóba, pont ott, ahol az előbb még a fiú feje volt.
Kihasználva azt a rövidke időt, amit 48-as a kard padlóból való kiráncigálásával töltött, a fiú felpattant, és a lehető legmesszebb húzódott az ellenfelétől, ami ennyi idő alatt lehetséges.
Hárítás, hárítás.
A harmadik vágás eltalálta bal vállát, a fekete anyag pedig ijesztő gyorsasággal kezdett átvéresedni, de nem volt ideje egy grimasznál többet gondolni rá, mert az újabb csapásokat kellett kivédenie.
Hátrébb és hátrébb ugrott, de végül egy kőoszlopnak csapódott a háta. Még arra sem volt ideje, hogy egy “francba” átfusson az agyán, máris előre kellett hajoljon, így a penge hosszan belekarcolt mögötte a kőbe.
Oldalra akart futni, hogy eltávolodjon az oszloptól, de egy döfés közvetlenül a feje mellett suhant le, megkarcolva a halántékát, és szinte azonnal az arca felé lendült, úgyhogy muszáj volt automailjével kivédenie a vágást, miközben arrébb rántotta a fejét.
A kard éle hangosan csikorgott a pajzs-penge lapján, majd ahogy csengve elváltak egymástól, 48-as a feje fölé emelte a pengét, hogy újból lecsapjon.
Ednek sikerült félregurulnia, de túl nagy volt a lendülete, és fenékre esett. A szeme elkerekedett, a halántékán karcolt sebből végigcsordult arcán a vér, és annyira lihegett, hogy azt hitte, menten kiköpi a tüdejét.
Egy pillanatra biztos volt benne, hogy itt a vége, de aztán észrevette, hogy ellenfele néhány lépéssel odébb áll, és a kardját beleállította a padlóba.
– Mint egy kismajom – szólalt meg 48-as, és hangján, érzelemmentesség helyett, tisztán hallatszott, hogy remekül szórakozik.
Ednek még volt energiája kiakadni.
– MIVA’?!
48-as felnevetett.
– Rég volt már ilyen remek ellenfelem. – Újra megragadta kardjának markolatát, és kirántotta a padlóból a pengét. – De mivel kimerültél, és több sebből is vérzel, a harc kimenetele nem lehet kétséges. A társamnak mostanra már el kellett intéznie a tiédet.
Ed szeme enyhén elkeredett az új információt hallva, de hamar úrrá lett arckifejezésén. Megpróbálta leküzdeni a zihálását.
– A társad erős? – kérdezte.
– Igen, az – felelte 48-as. – Bár nálam gyengébb.
Ed meglepetten pillantott fel a páncélosra. Megpróbálta elfojtani kitörni készülő nevetését, és megengedett magának egy kárörvendő vigyort, de végül mégis felnevetett, őszintén és jókedvűen.
Hús-vér kezével megragadta a térdét, és úgy tápászkodott fel a földről.
– Akkor nincs okom az aggodalomra – döfte a páncélosba borostyánszín pillantását vigyorogva. – Már kiskorunk óta együtt edzünk, de egyszer sem sikerült legyőznöm.
A labor épületén kívül ebben a pillanatban vágódott Al ökle 66-os koponya-sisakjába, mire az hangosan csörömpölve esett hanyatt a száraz talajra. Azon a helyen már teljesen felszántódott a talaj, fűnek pedig nyomát sem lehetett látni – egyértelmű jel volt: 66-os nem először vágódott arra a szent helyre.
– A francba már – tápászkodott fel. – Csak maradj nyugton, hogy felvághassalak, te kismalac!
Alnak rontott.
A fiú megvárta, hogy 66-os elég közel érjen, majd egyszerűen oldalra lépett, hogy elkerülje a henteskést, végül tenyerének tövével erős csapást mért ellenfele fejének oldalára.
Az ütés eredménye nem olyasmi volt, amire számított volna.
A koponya-sisak lerepült a helyéről, ám ahelyett, hogy Al megpillantotta volna támadójának arcát, csak üresség tárult a szeme elé. Oxigén.
Nitrogén.
Éjszakai levegő.
A sisak többször végigpattant a földön, majd a falnak csapódva megállt az árnyékban. 66-os néhány pillanatig mozdulatlanul állt, majd lassan Al felé fordult, megmutatva páncéljának tökéletesen üres belsejét.
– Az a test… – motyogta Al. Mostmár biztos volt benne – ellenfele is olyan, mint ő maga.
66-os felnevetett, és odasétált a sisakjához, hogy felvehesse.
– Ennek is megvan a maga oka – mondta. – Hadd meséljek el egy történetet. Te is hallottál róla, ugye? Egy Barry nevű középkorú férfiról. – Rövid szünetet tartott, majd elkezdte a mesedélutánt. – Réges-régen élt egy Barry nevű fickó a Központban. Barry nagyon szeretett húst darabolni... de egy nap már nem volt elég neki a marha- és disznóhús, ezért éjszakánként kijárt a városba, hogy embereket daraboljon fel. Végül elkapták, de az áldozatainak száma akkorra már huszonháromra rúgott. Halálra rémítette a Központ lakóit – később kötél általi halálra ítélték. Minden jó, ha jó a vége... legalábbis, ezt a verziót adták be a jónépnek. De van még folytatása is: Barry valójában nem is halt meg. Életben maradt, és arra utasították, hogy őrizzen egy bizonyos helyet, noha a testét elvesztette. – 66-os kihúzta magát. – Így igaz! Az előtted álló ember nem más, mint a közutálatnak örvendő sorozatgyilkos, Barry, a mészáros!
Al, aki türelmesen végighallgatta Barryt, most udvariasan hangon megszólalt.
– Bocsi, de sosem hallottam rólad. – Észre sem vette, hogy szavaira 66-os önbecsülése apró darabokra törött. – Vidéken születtem, keleten, úgyhogy…
– Ja, de még ha sosem hallottad a sztorit, akkor is kellene legyen valamilyen reakciód! – csattant fel Barry sértődötten, mondata második felétől élénken emelgetve a sisakját, Al figyelmét felhívandó, hogy “hékás, tök üres a páncélom!” – “ÁÁÁÁÁÁ” vagy “Mi a fene történt veled?!” vagy…
Al unottan felnyúlt és leemelte a sisakját.
– ÁÁÁÁÁÁ, mi a fene történt veled?! – visította Barry.
– Tudod, ez rosszul esett – jegyezte meg Al.
Barry instant lenyugodott.
– Á, értem, téged is halálra ítéltek. Így rám ijeszteni…
– Én nem vagyok bűnöző! – csattant fel Al, jogosan.
– He? Akkor miért?
– Nos… ennek is megvan a maga oka – vette kölcsön 66-os korábbi szavait a fiú, és visszatette a helyére a sisakját. Megpillantva a kifejtésre váró Barryt, folytatta. – Amikor elveszítettem a testem, a bátyám ehhez a páncélhoz kötötte a lelkemet.
– A bátyád? – kérdezett vissza Barry, majd jókedvűen felnevetett. – Értem, szóval a bátyád!
– Mi olyan vicces?!
– És a bátyáddal tényleg testvérek vagytok?
Al nem igazán értette a kérdést. Különben is, mi oka lenne azt hazudni, hogy testvérek? Erre most hogy válaszoljon? Ugyanaz a vezetéknevük, az anyjuk, az apjuk. Bár a személyiségük nyilván nem…
– Hát, másmilyenek vagyunk, de… – próbálkozott, de 66-os hamar félbeszakította.
– Nem, nem, nem erre gondoltam – hadonászott néhányat a késével. – Vajon nem csak egy páncélbáb vagy, amit az úgynevezett bátyád hozott létre? Ember voltál valaha egyáltalán?
– Persze, hogy az voltam! – csattant fel Al. – Alphonse Elric vagyok, egy ember! Kétség sem férhet hozzá!
Barry ismét felnevetett.
Ha nincs esélye harcban, hát megtöri a fiú lelkét.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
– A születésemtől kezdve vannak emlékeim! – vágta rá a fiú, de Barry leintette.
– Mi van, ha azok is csak létre lettek hozva?
Al erre elnémult, de minden erejével azon volt, hogy olyan érvet tudjon felhozni, amely meggyőzi a tömegmészárost.
– De Winry… és a nagyi…
– Bizonyára ők is benne vannak.
Al, bár nem volt szüksége oxigénre, olyan hangott hallatott, mintha élesen beszívta volna a levegőt. Nem tudott több érvet mondani, és bár küzdött ellene, a kétely magját Barry már elültette a gondolatai között.
– Igen, erről van szó – kezdte a mag locsolgatását 66-os. – Te egyáltalán nem is léteztél.
– É-É-És veled mi van?!
– Ez egyszerű – mondta Barry olyan hangsúllyal, mintha egy általános igazságot készülne megosztani a fiúval, de végül nem folytatta; valami olyasmit hallott, amit Al nem.
Ebben a pillanatban fegyver kattanása hallatszott, és az eddig kapu előtt őrtálló rendész ugrott ki a sarok mögül.
– Ne mozduljanak! Ide tilos belép…
Soha nem fejezhette be a mondanivalóját, ugyanis Barry, hátra sem pillantva, átdobta a válla felett a henteskését, és a levegőt átszelő penge beleállt a férfi koponyába, pontosan a két szeme között. Még azelőtt meghalt, hogy a teste a földre eshetett volna.
Al szemei, ha lettek volna neki, hatalmasra kerekedtek volna. Döbbenten lépett hátrébb, elkerülve, hogy hanyatt vágódjon.
– Látod? Imádok élő embereket feldarabolni – mondta Barry, és odasétált a vértócsában úszó holttesthez, hogy kirántsa a fejéből a henteskést. – Szeretek gyilkolni, és nem tudok betelni vele. Azért élek, hogy öljek. Erre az egy bizonyítékra van szükségem ahhoz, hogy tudjam, mi is vagyok!
Az 5-ös labor szívében néhány perccel ezelőtt 48-as válasz helyett csak megkérdőjelezte ellenfele magabiztosságát:
– Az öcséd annyira erős lenne? Akkor jobb lesz, ha gyorsan véget vetek az összecsapásunknak.
Ed nem reagált, csak meghagyta arcán korábbi nevetése után megmaradt feloldalas vigyorát. A zihálása csillapodott, de még mindig nehezen lélegzett. Azzal sem törődött hogy letörölje a lassan arcára száradó vércsíkot, ami a halántékán ejtett sebből eredt.
A szeme összehúzódott, ahogy egy ötlet cikázott a fejébe.
Oldalra rebbentette a tekintetét.
48-as meglepetten húzta ki magát, ahogy bevette a hamis testbeszédet.
– Al, most! – kiáltotta Ed.
48-as támadástól tartva kapta a fejét a folyosó irányába, és kardját a vágható sötétség felé irányította. Nem is volt ideje felfogni, hogy senki nincs ott, mert Ed azonnal ugrott, és utolsó erejét megfeszítve leverte a sisakot az üres páncéltestről.
– Ez aljas – jött a hang a repülő sisak irányából.
– Harcban nincsenek szabályok! – Főleg, ha az életedet próbálod megmenti közben.
48-as sisakja néhányat pattanva állt meg a padlón, páncélteste pedig a földre rogyott.
Ed nyert.
A fiú összecsapta a tenyerét, és visszalakította automailjét az eredeti állapotába, majd odasétált a tehetetlen sisakhoz. A páncélnak csak az a része mozoghatott, amelybe a pecsétet írták – most, hogy a pecsétet őrző fejet leverték, a páncéltest semmit sem tehetett.
– Mi lesz? – kérdezte az őr. – A vérpecsétem még sértetlen. Siess, és puszt…
Ed keze szakította félbe, ahogy baljával megragadta a páncélhoz rögzített lószőr tövét, és szemmagasságba emelte 48-ast.
– Érdekelne valami – mondta.
– A bölcsek köve?
– Mondj el mindent, amit tudsz!
– Nem tehetem – jött a szenvtelen felelet.
– Hé, a vesztesnek nem kéne vagánykodnia – vigyorgott Ed önelégülten.
– Én még nem vesztettem.
Csak egy apró csillanás volt. Az egyik lámpa fényének tükröződése volt, de aztán eltűnt. Valami állt a fiú mögött, aminek elég nagy volt az árnyéka ahhoz, hogy beborítsa őket.
Ed hátrakapta a fejét, és egy döfésre kész kardot pillantott meg, amelynek markolatát 48-as, elméletileg élettelen, páncéltestének keze fogta.
A penge szúrt, Ed pedig a sisakot elhajítva megpróbált kitérni, és bár elkerülte, hogy felnyársalják, mély sebet kapott az oldalába, ahogy a kard felhasította a dzsekijét és a pólóját a derekánál. Arca eltorzult a fájdalomtól, és mindkét tenyerét a vágásra szorította.
– Lehetetlen! – meredt a harcra kész páncéltestre.